Sziasztok! Visszatértem! Akár örültök, akár nem. Csak a gépem romlott el! Nem hagynám abba, ez az eddigi kedvenc történetem :) Köszi a kritikákat, válaszoltam is :)
Remélem, tetszeni fog ez a rész, melyben...
- Eff hívást kap Valakitől, de a szitu érdekesen alakul,
- megtudjuk, mit reggelizik,
- sorozatfüggése a tetőfokra hág (szeretnétek... xD),
- a szokásosnál megpróbál humorosabb lenni és nem mindig sikerül xD
Várom a kommenteket :) Ha már mondanivalótok nincs, legalább azt írjátok meg, hogy Dean, Sammy vagy Cas. És nézzetek Odaátot, mert az jóóó :) (És a történetben is lesz némi szerepe xD) Amúgy, tudjátok milyen fura azt leírni egymás után, hogy Cass (mármint Cassie) és Cas (azaz Castiel)? xD Na jó, befogtam :D
Csak még vmi: köszi Edina a b*szogatást, hogy írják már, miután jó lett a gépem :D
Kommenteket várom, remélem, tetszik a rész :)
3. fejezet - Strange morning
A reggel elég érdekesre sikeredett... Illetve... Miket is beszélek! Reggel? Már ha fél tizenegy annak számít... (Ebben teljesen egyformák voltunk Cass-szel. Ha valaki tíznél korábban fel mert ébreszteni, arra halál! Kivéve, ha valami nagyon nyomós indokot tud mondani.)
Cassie feküdt az ágyon és nyöszörgött. Én ezzel szemben friss voltam - már amennyire ez lehetséges egy ilyen este után.
- Hé, csajszi! Ki az ágyból!
- Kuss! - és fejét a párnába fúrta.
- Hogy beszélsz? Kidoblak ám a lakásból! - fenyegettem egy palacsintasütővel.
- Ja, persze - röhögött a párnának.
- Na, kelj fel, Csipkerózsika!
- Nem.
- De.
- Nem.
- Dehogynem! - mondtam, és megfogtam a lepedőt, majd egy súlyemelő és egy birkózó együttes erejével kirántottam alóla, mire ő nagyon elegánsan, takaróstul, mindenestül a padlóra zuhant.
- Ezért még kapsz! Mármint, ha fel tudok kelni... - Felsegítettem, az első dolga pedig rögtön az volt, hogy fejbe dobjon egy párnával. Én visszatámadtam, majd kialakult egy rögtönzött párnacsata. Mikor már mind a kettőnket eléggé felébresztett a rögtönzött harc, úgy döntöttem, ideje valamit enni. Ennek az apropója csak annyi volt, hogy én már baromi éhes voltam, de ha már itt volt Cass, akkor megvártam. Túlságosan jólelkű és előzékeny vagyok - sóhajtottam fel magamban.
Már az asztalnál ültünk és tömtük magunkba a sok egészségtelen szirszart, amivel a héten teletömtem a hűtőt. Ilyen hetek után szoktam olyan dolgokat enni, mint például fagyis zsemle. Nos, nem épp a legfinomabb kaja, de kétségtelenül érdekes. Az is lehet, hogy meg kéne mutatnom egy angol szakácsnak. Még a végén nemzeti étel lesz belőle... Miért is ne? Abból kiindulva, hogy ezek az angolok miket meg nem esznek...
- És - szólalt meg Cass, miközben egy szelet nutellás-csokireszelékes kenyeret tömött magába -, konkrétan mi is történt... Négyünk között?
- Megadtad Robnak a számodat. Engem meg randizni hívott Tom.
- Király! - kezdett visítozni. - És mikorra beszéltétek meg?
- Nem tudom. Szerintem a srác el is felejtette, hogy elhívott. Nem igazán volt józan. Na jó, úgy be volt állva a végére, hogy az már művészet - nevettem.
- Te sem voltál épp a józanság mintaképe...
- Na és te?
- Mindegy - pirult el. Érzékenyen érintették az ilyen megjegyzések. Cass-t egy kicsit (nagyon) úrilánynak nevelték, akit én szedtem ki a csigaházból, amiben a szülei nevelték. Persze később bebizonyosodott, hogy igenis ért a piához, a bulihoz, a zenéhez, a filmekhez, a sorozatokhoz... Azaz mindenhez, amihez ilyen korban szükséges.
Viszont egy dologban nem tudtunk dűlőre jutni. A kérdés pedig az, hogy a Supernaturalból most akkor Dean, Sammy vagy Cas? Én egyértelműen ,,Deangirl" vagyok, ő pedig nem tud választani a két testvér között. Mondtam neki, hogy legyen inkább Team Castiel, azaz Cas, mert az úgy pont jó a nevéhez. Cassie és Castiel, jól hangzik, nem?
- Amúgy is - kezdett bele újra -, miből gondolod, hogy nem fog rád emlékezni? - Vállat vontam. - Nem vagy túlságosan felejthető jelenség. Bocs, hogy tőlem kell megtudnod, de így van.
- Figyelj, tök részeg volt a srác, ráadásul a kezére írtam a számot. Na, szerinted mennyi az esélye, hogy rajt lesz és tudja kié, meg még fel is hív? Egy a millióhoz, körülbelül... - oktattam ki.
- Ahogy érzed. De szerintem fogadjunk! Tuti, hogy még ma felhív!
- Hülye vagy - hagytam rá. - Na jó, fogadjunk, ha akarsz! Mennyibe?
- Három font.
- Kezet rá! - Kezet fogtunk, így megköttetett a fogadás. Úgyis nyerni fogok...
- Mit gondolsz, Rob fel fog hívni?
- Aha.
- Ő se volt túl józan.
- És? Te legalább a telefonjába írtad a számod.
- Ja... És te végül is miért a kezére?
- Mert nem volt nála a mobilja. Azt mondta, hogy elég feledékeny. Ergo: nem fogja tudni, kié az a szám a kezén.
- Pont ezért fog felhívni: hogy megtudja. Olyan srácnak látszott, aki nem fél utánakérdezni a dolgoknak.
- Ja, csakis...
Még egy ideig dumáltunk egy csomó hülye jelentéktelen dologról, mikor végre eljött annak az ideje, hogy elkezdjünk készülődni. Ugyanis hivatalosak voltunk egy ebédre, méghozzá Cassie szüleihez. Nem volt épp ínyemre a dolog. Cassie szülei tipikusan sznobok voltak, akik a kicsi lányukat ,,megfelelő" nevelésben akarták részesíteni. Ebből az következik, hogy az én szüleimnek ez nem jött össze. Miből gondolom ezt? Abból, hogy én olyan vagyok, mint egy normális - itt kell röhögni - tizenéves. Az jutott egyszer eszembe, hogy Cassie Lorelai Gilmore. De most komolyan! A szüleiben megvan ugyanaz a sznobizmus, mint a Gilmore szülőkben, ő pedig ki akar törni, mint Lorelai. A szombati ebéd pedig a pénteki vacsora megfelelője. Vicces, nem? Mármint, nem ez az egész, hanem az életet egy sorozaton keresztül nézni.
- Eff! - kiabált át Cass a nappaliból.
- Hm? Mi az? - kérdeztem vissza, miközben bepakoltam a mosogatógépbe a reggeli alatt használt tányérokat. Őszintén szólva, nem lett volna gusztusom kézzel elmosni...
- Jössz nekem három fonttal! - lobogtatta meg előttem a telefonomat, amin ott állt feketén-fehéren (na jó, valójában fekete-lilán...) A Név. Azaz Tom Sturridge. Király... - Nem veszed fel esetleg? - kérdezte, miután már fél percig csak bámultam a mobilra.
- Ööö... Nem - jelentettem ki remegő hangon.
- Mért? Hülye vagy?
- Neki... Neki nem most kell felhívnia. Ez... Ez nem épp megfelelő időpont.
- Ahogy érzed - vont vállat, majd olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. - Szia, Tom!
- Cassie? - kérdezte döbbenten a srác a telefon túloldalán.
- Igen - válaszolta a barátnőm mosolyogva.
- Ez nem Effy száma?
- De! - Ekkor Cass-szel szemben olyan arcot vágtam, mintha épp le akarnám fejezni.
- Akkor...? - értetlenkedett Tom. Na, egyre királyabb a nem létező kapcsolatunk...
- Ő most épp nem tud a telefonhoz jönni.
- Miért?
- Mert fél... - Ekkor már nagyon baljós arckifejezéssel néztem rá, amitől úgy érezte, hogy talán nem úgy kéne befejezni a mondatot, hogy igaz legyen. - Fél óránk van arra, hogy odaérjünk a szüleimhez, ő pedig épp készülődik. - Nagyot sóhajtottam, a veszély elmúlt. De Cass-t akkor is ki fogom nyírni!
- Azért beszélhetnék vele? Csak fél perc az egész!
- Nem is tudom... - ingatta a fejét Cassie.
- Légyszi! Tényleg csak fél perc! - könyörgött Tom. Cass kérdőn nézett rám, én meg tanácstalanul vissza. A barátnőm közben eltátogta, hogy ,,tuti odavan érted, ha így könyörög!" Ekkor megadtam magam. Néhány mély levegő után átvettem a telefont, és igyekeztem nem remegő hanggal beszélni és nem összeesni. Nem mintha annyira elájultam volna Tomtól, épp ellenkezőleg. Akkor meg mitől ez a fura émelygés?
- Szia! - Meglepő módon egész hétköznapian hangzott.
- Szia! Figyelj, tegnap beszéltük, hogy ma elmegyünk valahova... Ez még mindig áll? - A hangján némi zavart éreztem. Na, fene! Legalább nem vagyok egyedül ezzel...
- Öhm... Izé... Persze - nyögtem ki nagy' nehezen.
- Oké! - derült fel. - Hétkor jó, ha hozzád megyek? Mármint, ha megmondod, hol laksz.
- Persze! - Gyorsan lediktáltam neki a címet. - Nem nehéz megtalálni! Ha mégsem sikerül, kérdezz meg valakit, aki környékbelinek látszik, és kérdezd meg, hol lakik Effy. Tudni fogják.
- Igen? Jó szomszédjaid vannak. És... hogy néz ki egy környékbeli?
- Rá fogsz jönni. A hely tele van zenészekkel meg őrültekkel. Mármint, jó értelemben.
- Fura lány vagy, Lili. És ezek szerint fura helyen laksz. - Szinte meghatódtam attól, hogy Lilinek hívott. Mióta Cass elterjesztette az Effyt, szinte senki nem hívott a rendes nevemen. Főleg nem egy srác, aki már akkor ,,enyhén spicces" állapotban volt, mikor megismerkedtünk.
- Ez van. Szokj hozzá a gondolathoz! - nevettem. - Amúgy, hova megyünk? - kíváncsiskodtam.
- Idejében meg fogod tudni - mondta rejtélyesen.
- Kösz szépen - húztam a számat. Na, itt az egy milliós kérdés: mit vegyek fel?
- Ha most az érdekel, mit kéne felvenned, elárulom, nem kell kiöltözni.
- Ezt honnan...? - képedtem el.
- Van egy húgom. És nem te vagy az első lány, akivel randizni fogok.
- Ha így indítottál a többinél is, eljutottál a randikra? - nevettem.
- Nagyon vicces... Igen, eljutottam.
- Öhm, bocs, Tom, de le kell tennem, tudod, készülünk.
- Oké, akkor hétkor. Szia!
- Szia... - csuktam össze a telefont.
- Hát, ti aztán jól egymásra találtatok!
- Mert?
- Már most, hogy csipkelődtetek! - nevetett Cass.
- Tényleg készülnünk kéne - tereltem a témát.
- Még van egy óránk! - dobta le magát a kanapéra. Hát igen... Cassie már otthon érzi magát.
- Igen, de a sofőr háromnegyedkor már itt lesz. - Na, igen. Cassie-éknek saját sofőrjük van. Én is szép társaságot tudok kiválasztani, ugye? Összejönni egy színésszel, barátkozni egy milliomos csemetével... Az élet egy szar film, szokták mondani. Ez igaz az enyémre is. Leszámítva, hogy szar.
Úgy tíz perc után elég szalonképesen néztünk ki. Mármint, Cassie szüleihez mérten szalonképesen... Pár perc után már hallottam is a csengőt, miszerint megjött a kocsi. Király. Kezdődjék hát a rémálom! Show time!
