Sziasztok! Sokat késtem, tudom... Szerintetek megérte várni ezt a fejezetet? Válaszokat várom kommentben. Minél több komment, annál előbb fejezet, szóval tempó, béjiik :) Oldalt találtok egy blogot, amiben leírok kulisszatitkokat, meg mindent :) és a hétvégén fejezet az új regényemből, szóval olvasni és miegyéb :) pápuszi, és jó olvasást :)
5. fejezet - TomStu, aki...? Milyen is? (Part 1)
Egy ideig szótlanul róttuk a lefelé vezető utat, közben össze-össze mosolyogtunk. tipikus első randis feeling. A kijárat előtt Tom hirtelen megtorpant, majd kivett a zsebéből egy napszemüveget és feltette. (Na, ezt például sosem értettem! Hogy lehet, hogy egy pasi zsebében elfér a mobil, a lakás- és kocsikulcs, tárca, napszemüveg, személyi, rágó, meg még egy csomó csetresz?És még ki sem dudorodik a zsebük. Igazságtalanság! Bezzeg nekünk, nőknek mindig táskát kell vinnünk. Szemétség. Persze, vannak, akik imádják a táskákat. Én nem.)
- Ekkora sztár vagy, TomStu? - nevettem.
- Még szép! Amúgy, nem látod, hogy mennyire tűz a nap? - nézett elgondolkodva az égre. Még jó, hogy épp "Londonosan" felhős volt.
- De. - Ráhagytam, végül is angol. Nekik ez egyrészt nagyon fontos téma, másrészt, valószínűleg ez jó időnek számít. Sokadszor is megállapíthattam, hogy fura egy népség...
- Most mi van? - nézett rám értetlenül. Ezek szerint ezt komolyan gondolta.
- Ez neked jó idő? - bukott ki belőlem a röhöghetnék.
- Hát közepes, na - vont vállat.
- Én fázom - vitatkoztam. És még igaz is volt.
- Hol nőttél fel? Kaliforniában? - nevetett. - De ha akarod, visszamehetünk még, hogy felöltözz, vagy odaadom a kabátom, vagy...
- Nem kell, kösz, csak poén volt! - Annyira azért nem fáztam, persze kedves gesztus volt. És az a kabát...! Istenem, hasonló volt Jareden az Odaátban néha. - És a kérdésedre válaszolva, történetesen nem Kaliforniában, hanem Magyarországon. Tudod egyáltalán, hol van?
- Igen - húzta ki magát nagy büszkén, mint egy kisfiú, dicséret után. - Sőt, fővárost is tudok! Meg még a lakóhelyedet is!
- Honnan is? - nevettem. Itt valami azért sántít...
- Hát, a Facebook sok mindent elmond - mosolygott szégyenlősen.
- Gondolhattam volna!
- Hát izé...
- Ez ám a hozzászólás! - nyújtottam rá a nyelvemet. Néha olyan voltam, mint egy ovis. Ha ez neki nem tetszik, elmehet a búsba. Idővel talán megváltozom majd, de az nem ma lesz, és főleg nem egy srác kedvéért. Egy volt barátnőm mondta még régen: a srácok jönnek-mennek, de a barátság és a jókedv mindig megmarad. Aztán persze ő átállt a picsák oldalára, de mindegy, ez a mondás akkor is jó volt.
- Ja. - Most direkt csinálja? Készakarva húzza az idegeimet? A sunyi mosolyából úgy ítéltem meg, hogy igen. A szemét... Bár, ezt ellensúlyozza, hogy túl aranyos.
- Várj, én próbáltalak megkeresni téged Facebookon, de csak olyan találtam, ahol "lájkolni" lehet téged.
- És? Megtetted? - vigyorgott rám azzal a mosollyal, amitől, ha nem lennék ilyen képzett az ellenállásban, azonnal elolvadnék, és szétfolynék az aszfalton.
- Nem mondom meg. - Csak villantott felém egy kis vigyort, amivel megpróbált levenni a lábamról. - Köcsög - mondtam vigyorogva, természetesen magyarul. Angolul egyszerűen nem lehet káromkodni, körülbelül öt szóban kimerül az egész. (Bár tény, hogy a kedvencem a son of a bitch, de ezt inkább Amerikában használják.) Tom ilyen "he?!" fejjel nézett rám. Csak úgy, mint mindenki más, mikor nekiállok magyarul dumálni. Nem hibáztatom őket ezért, már megszoktam és lassanként ők is engem. Igaz, nem kis erőfeszítésükbe került a dolog.
- Mit mondtál? - pislogott meglepetten.
- Népművészeti tejesedénynek neveztelek.
- Aha... - mondta, és valószínűleg elkönyvelte magában, hogy többet kocsmában sem ismerkedik. - És miért nem angolul mondtad?
- Mert ilyen - és minden más - szempontból a magyar nyelv sokkal, de sokkal gazdagabb, mint az angol - kezdtem meg Tom okítását.
- Egyszer megtaníthatsz magyarul káromkodni! - vigyorgott rám.
- Hát még mit nem!
- Miért is? - értetlenkedett.
- Hát, ha egy bizonyos káromkodás neked, vagy rólad szól, nem túl jó, ha érted is.
- Oké, jogos... De mondasz egyet?
- Bűn ám, tudod? - kérdeztem vigyorogva.
- Akkor olyat, ami nem az. Amúgy, nem tűnsz kifejezetten jó kislánynak, aki házasságig szűz marad.
- Mintha az lennék... És te?
- Na, szerinted? - kérdezte. Volt egy olyan érzésem, hogy nem várt rá választ. - Szóval? Csak egy szót!
- Oké - húztam gonosz vigyorra a számat. (Vacilláltam valami nagy hülyeség vagy egy bonyolult kifejezés között. Végül az utóbbi nyert.) Ezért is imádtam angolokkal dumálni! Ha épp lekattantak az időjárásról, akkor tök jól lehetett velük beszélgetni. És mennyire le lehetett őket döbbenteni valami kis, magyar hülyeséggel! - Azt a rézfán fütyülő rézangyalának a rézhegedűjének a rézvonóját! - Jó, oké, kicsit túloztam, de Tom arckifejezése minden pénzt megért.
- Te nem vagy normális! - kezdett nevetni, miután túljutott a kezdeti sokkon.
- Ééés? Zavar? - kérdeztem nagyon keményen.
- Nem szoktak megijedni az emberek, hogy megvered őket?
- Hát, néha - mondtam vonakodva.
- Bocs, nem akartam... - kezdett volna bele a mentegetőzésbe. Csak tudnám, mit nem akart...
- Semmi gond, csak furcsa, hogy neked is eszedbe jutott.
- Mért, még kinek?
- Hát, körülbelül mindenkinek, akire eddig nagyon csúnyán néztem.
- Nos, nem szeretnék veled egy sötét sikátorban találkozni - rötyögött magában.
- Ha-ha - "nevettem fel." - De azért ezt megjegyeztem! - húztam perverz mosolyra a számat.
- Mondjuk, most, hogy mondod... - jelent meg az arcán ugyanaz az arckifejezés. Majd egy kis vigyorgás után az arcvonásai inkább aggodalmassá váltak. - Bocsi... Itt szerintem még túl korai perverzkedni...
- Nem! - vágtam rá rögtön. Majd rájöttem, hogy ez hülyeség, és azt fogja hinni rólam, hogy egy hülye kurva vagyok, aki mindenre kapható, akármikor. - Mármint, persze, hogy az, csak... - kezdtem bele hevesen gesztikulálva. Ő pedig értetlenül nézett. Most már egy határozatlan kurvának tűnhettem. Juppi...
- Szóval mi van? - szakította félbe az értelmetlen, semmitmondó szavak egymás után pakolgatását.
- Na, ez így elméletben már most tök oké. Legalábbis nálam. A legtöbben hülyének néznek, vagy ribancnak, de ez a stílusom. És nem vagyok könnyűvérű nőcske, ezt jegyezd meg. Te is idiótának tartasz most, igaz?
- Én nem nézlek annak - mondta, és őszintén a szemembe nézett. Hittem neki. Nyomatékosításként hozzátette: - Tényleg.
- Köszi. - Egy ideig csak csendben álltunk, majd úgy döntöttem, tönkre kéne már tenni ezt az "idilli" pillanatot. - Hülyén hangzott, mi?
- Hát egy kicsit - vont vállat mosolyogva.
- Szokj hozzá! - vetettem oda neki.
- Rajta vagyok az ügyön! De végül is, ki volt ennek a lényege? Mármint, amit magyarázni próbáltál?
- Az, hogy rég találkoztam ilyen sráccal, mint te. A legtöbb vagy rögtön le akar fektetni, vagy túl tisztelettudó. Tetszik, ez a kettős személyiség, ami benned van. Na, meg úgy látom, fantáziának se vagy híján.
- Hát ja... Furcsa lány vagy te, Effy-Lili - mondta elgondolkozva. És hányszor, de hányszor hallottam még tőle ezt a mondatot! Érdekes, de mikor ő mondta, szinte teljesen más volt, új értelmet kapott.
- Csak jó emberismerő. Vagyis valójában nem... De egyelőre te túl érdekes vagy ahhoz, hogy ne akarjalak megismerni. Jut eszembe! Hova is megyünk?
- Egy különleges helyre... - Mindig csak ez a "különleges hely"! Remélem, nem a szomszéd házba, vagy a sarki benzinkútra visz.
- És mikor leszünk ott? - kíváncsiskodtam. Majd megevett a fene, hogy megtudjam!
2010. szeptember 23., csütörtök
2010. szeptember 12., vasárnap
Izébigyók :)
Sziasztok :)
Gépem helyreállt - remélhetőleg egy ideig még így is lesz :) A fejezet már kész, csak be kéne gépelnem :) Ja, csak egyetlen apró probléma van... A gépem újratelepítésével együtt eltűnt az Office... Azzal együtt pedig ugye a Word... És csak egy másik olyan programom van, amiben van helyesírás ellenőrzés, de az nem túl jó, szóval valamit kell szereznem, de sürgősen :D Addig is megpróbálom nagyon figyelmesen átnézni :)
Viszont addig is felhívnám a figyelmeteket egy új ,,projektre." Elkezdtem írni egy történetet, ami remélhetőleg nem csak blogon fogok közölni :) Már ha elég jó lesz, ugye... Viszont ahhoz, hogy be tudjam fejezni, és tudjam, mi nem jó, kellenek a kommentek :) Vagy legalább egy kattintás arra, hogy jó vagy nem jó :) Szóval visszajelzések :) Ja, és ahol majd a sztorit olvashatjátok:
2010. szeptember 1., szerda
4. fejezet - Like The "Gilmore Girls"
Sziasztok!
Egy kis ízelítő:
- megismerjük Cass családját
- és Rosst (imádom ezt a pasit xD)
- meghallgatjuk Effy véleményét, aki nem számolt azzal, hogy a tévé nem az övé xD
- némi haj-baj xD
- éééés... Tom :D
Na, és néhány kérdés :)
Egy csak neked, Edina: 1. Melyik két osztálytársunkra ismertél a részből? xD
És a többieknek:
Ez leginkább Odaát-fanoknak: 2. Mond valamit az a név, hogy Ross?
Szívek szállodája és Odaát fanoknak: 3. Na és az, hogy Tristan? xD
Na, befogtam :) Puszi, jók legyetek, élvezzétek a tanévet, írjatok nekem kommentet, miegyéb :) Jó olvasást! (Már ha ennyi hülyeség után még elolvassátok xD)
4. fejezet - Like The "Gilmore Girls"
Már az autóban elért az a tipikus ,,fékezd a nyelved, Cassie-ékhez megyünk"-hangulat. Tudniillik, elég szabadszájú vagyok. (Ez van, na.) De még én is tudom, hogy náluk jobb, ha befogom és illedelmesen bólogatok.
Jelen pillanatban viszont aggódhattam még egy dolog miatt. Az esti randi Tommal... Na igen. A srác tök aranyos, meg minden, szóval egyáltalán nem értem, miért parázok annyit. Viszont Cass mintha a lelkembe látna.
- Miért vagy ilyen szótlan? Félsz az estétől? Tom nem tűnik olyan srácnak, aki harap. Legalábbis nem az első randin...
- Fogd be! - tromfoltam le. - Lehetnél egy kicsit együttérzőbb!
- Miért? Mert Tom randizni hívott? Nem lehet az olyan rossz!
- Hát, ha rajtam múlik...
- Nem lesz semmi gond! Higgy nekem!
- Nem mondhatnám, hogy meggyőztél...
Nem sokkal ezután már a barátnőmék házánál voltunk. Pontosítok: annál a minikastélynál, ahol Cass felnőtt. (Nem tudom, hogy sikerült neki...) Az egész épület olyan, mint egy múzeum. A méreteiről már nem is szólva! A tulajdonosok pedig... Ilyen esetben szoktam azt mondani, hogy: kész...
Egy udvarias üdvözlés után már be is terelgettek minket az ebédlőbe. (Az egyetlen, amin csodálkozom, hogy nincs külön reggelizőjük, ebédlőjük, meg vacsorázójuk. Igazán úttörők lehetnének ezzel a sznob társaságukban. Bár, talán jobb, ha ezt nem említem meg nekik.) Ekkor eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna reggeliznem, hiszen itt mindig négyfogásos ebédet kapunk. Pedig még csak szombat van! Na, nem mintha annyira tartanám ezt a vasárnapi ebéd-kultuszt - otthon se nagyon sikerült -, de azért mégis.
Ekkor alig tudtam elfojtani egy vigyort... Egy régi emlék, talán még általános iskolából. Évnyitón állunk, a faluba pedig új lakók költöztek. Mellettem áll egy lány, és suttogva beszámol nekem arról, hogy milyen furcsa az új család.
- ...és képzeld el, vasárnap palacsintát ettek! - A hangja teljes felháborodást tükrözött. Neki ez szentségtörésnek számított. Hát igen... Bármennyire is menő volt, örök életére ilyen korlátolt maradt.
- Jól van, Lili? - kérdezte Cass anyukája. Valószínűleg feltűnt neki az idióta vigyorgásom.
- Igen, persze - bólogattam mosolyogva.
Az ebédre egy szavam se lehetett, kifogástalan volt - mint mindig. Közben udvarias csevegés folyt, szalonképes témákról, például iskola, meg... iskola.
- Lili, maradj ma itt estig! - invitált kedves békamosollyal Cass anyja. Teljesen ledöbbentem. Ilyet még sose csinált... Most mi oka van rá?
- Én... - kezdtem bele, de sehogy sem tudtam értelmesen és illedelmesen megfogalmazni azt, hogy "nem, mert rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy pár óránál többet maradjak ebben a Sznoblandben, és amúgy is, este randim van Tommal." Cass jó barátnő módjára szerencsére kisegített.
- Lilinek programja van ma este - mondta egy bűbájos mosollyal. Ő tudta, hogy kell bánni az anyjával. (Végül is, volt rá jó pár éve...) Ellentétben a bátyjával, Tristannel.
Bírtam a srácot, jó arc volt. Még csak párszor találkoztam vele, mikor itthon volt. Mivel ő lelépett egyetemre Amerikába. (És milyen jól tette!) Igazi lázadó típus volt, nem úgy, mint a húga. Cass csak akkor mert tilosban járni, ha nem látta senki. Tristan viszont bátran beszólt bárkinek, ha úgy látta jónak. Mások ezt neveletlenségnek tartották - tény, hogy kicsit az is volt -, de azért nem volt durva sosem. Cass számtalanszor elmondta, hogy a bátyja a példaképe, hogy rá akart hasonlítani, de sosem volt hozzá elég bátor.
- Ó, és mi lenne az? - hirtelen az egész család tekintete rám szegeződött. Kicsit kínosan éreztem magam.
- Hát csak találkozom egy fiúval. - Aki már annyira nem is fiú.
- Egy nagyon remek fiúval! - egészítette ki Cass.
- És honnan ismered? Az iskolából? - kíváncsiskodott továbbra is a nő.
- Nem - mondtam.
- Igen - szólalt meg Cass ugyanabban a pillanatban. Ránéztem, ő pedig elkezdte kimagyarázni. - Hát végül is, először az iskola előtt találkoztunk vele - Ez igaz is volt... -, aztán máshol. Akkor elmondta, hogy már akkor szívesen megismerte volna a mi Lilinket - mosolygott Cass.
- Igazán romantikus - olvadozott a nő. - És mi a neve a szerencsés fiúnak?
- Tom. Tom Sturridge.
- Igazán jó név - mondta Cass apja, aki eddig nem szólt hozzá a beszélgetéshez. Mit ne mondjak, igazán értékes egy megjegyzés volt.
- Igen, szerintem is - bólogattam.
Úgy fél órával később - amit inkább fél évnek éreztem - már sikerült elszabadulnom. Szerencsére a sofőr hazavitt mindig. Őt például bírtam. Mikor már haza szokott vinni, mindig be szoktam ülni mellé előre.
- Hello, Ross! - köszöntem neki vidáman.
- Milyen mosolygós vagy ma! - mondta, miközben becsukta mögöttem az ajtót.
- Te is az lennél, ha ilyen kínos beszélgetés után elszabadulhatnál onnan!
- Kislány, mindenki örül, ha kiszabadul onnan. Nem való az ilyen hely a köznépnek - vélte Ross. Én pedig tökéletesen egyetértettem vele.
- Aha - mondtam és kinyújtóztam az ülésen.
- Mi a programod mára? - érdeklődött.
- Csak nem akarsz felszedni?
- A világért sem! Illetve, persze... Ebből már sehogy sem jövök ki jól, ugye? - nevetett fel.
- Hát nem. - Amúgy Ross jól nézett ki, kedves is volt, csak volt barátnője. Meg milyen szappanopera-hangulatú lenne már, ha összejönnék a gazdag barátnőm sofőrjével? - A kérdésedre válaszolva: este randim lesz.
- És ki a szerencsétlen zsákmányállat?
- Úgyse ismered, Tom Sturridge-nek hívják.
- Tényleg nem... De ismerős a neve. Honnan?
- Színész.
- Ja, oké! Na, megérkeztünk, kislány!
- Köszi, Ross!
- Ne köszönd, ezért fizetnek!
- Mindegy, köszi! És vigyázz magadra! - mondtam, miközben kiszálltam. A férfi csak megcsóválta a fejét. Igaz, hogy csak hat évvel idősebb nálam, mégis mindig kislánynak tart. Néha idegesítő, de amúgy tök jópofa, mert úgy érzem, mintha lenne egy bátyám.
Már vágtattam fel a lépcsőn a lakásomba. Igaz, hogy még csak három óra volt - hosszan elhúzódott az ebéd... -, én máris késztetés éreztem arra, hogy készülődjek.
Végül mégis elvetettem az ötletet, és leültem ,,agyleépíteni" a tévé elé. Bámultam a sok hülyeséget, ami onnan áramlik kifelé és elgondolkodtam, hogy mi a halálért is van nekem tévém? Szinte soha nem nézem. Ha hírekre vagyok kíváncsi, akkor net, újság, rádió. Ha filmet, netalántán sorozatot akarnék, azt szintén interneten nézem - és ott még reklám sincs. Hát ennyit a színvonalas műsorokról - gondoltam és kikapcsoltam a készüléket. Éppen valami talkshow ment, ami már az anyanyelvemen se tudott lekötni, ahol enyhén szólva érdekes emberek voltak benn. Itt viszont még ezt se lehet mondani... A lehető legátlagosabb emberek voltak és - kész csoda! - minden foguk megvolt! Ha ezt egy magyar tévétársaság meglátná, hülyére röhögnék magukat. Ezzel akarnak nézettséget?!
Egy óra után már végképp nem tudtam mivel elütni az időt, úgyhogy elkezdtem készülődni. A hűvös, kora tavaszi időre tekintettel felvettem egy vastag, szürke kabát-szerű pulóvert, alá pedig egy fekete pólót, amin egy ,,No pictures, please!" felirat díszelgett. Mindehhez fekete csőfarmer és mintás tornacipő - és már kész is voltam! Az egyetlen gondom az volt, hogy mit csináljak a hajammal? Tudniillik, nem kicsit volt kezelhetetlen, viszont nagyon hosszú volt! Már vagy tíz éve növesztem. Emlékszem, hogy az egyik régi osztálytársam mindig le akarta vágni, csak hát soha nem volt nála olló. Szívás...
Végül aztán úgy, ahogy tudtam, kifésültem a hajam és hagytam, ahogy van. Végül is, ez volt a legjobb megoldás. Ha most órákat szórakoznék a dologgal és csak azért tetszenék neki, akkor ennek semmi értelme, hiszen amúgy sose sikerül normálisan megcsinálni a hajam. Jó, mi? (Amúgy, utálom ezt, de ez van, ilyen az élet, satöbbi, satöbbi...)
Végre - bár nagyon-nagyon lassan - elérkezett a hét óra. Tom többé-kevésbé pontos volt. Öt perccel előbb jött, de ez nem is baj.
Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig lezseren az ajtófélfának támaszkodva állt.
- Szia! - köszöntem neki mosolyogva.
- Öhm, helló! - Basszus, ez a mosoly...! Azt hittem, helyben elalélok!
- Szóval, hova megyünk? - Csak tudnám levakarni magamról ezt a bárgyú vigyort...
- Egy különleges helyre! - kacsintott. Én még mindig teljes homályban voltam...
Egy kis ízelítő:
- megismerjük Cass családját
- és Rosst (imádom ezt a pasit xD)
- meghallgatjuk Effy véleményét, aki nem számolt azzal, hogy a tévé nem az övé xD
- némi haj-baj xD
- éééés... Tom :D
Na, és néhány kérdés :)
Egy csak neked, Edina: 1. Melyik két osztálytársunkra ismertél a részből? xD
És a többieknek:
Ez leginkább Odaát-fanoknak: 2. Mond valamit az a név, hogy Ross?
Szívek szállodája és Odaát fanoknak: 3. Na és az, hogy Tristan? xD
Na, befogtam :) Puszi, jók legyetek, élvezzétek a tanévet, írjatok nekem kommentet, miegyéb :) Jó olvasást! (Már ha ennyi hülyeség után még elolvassátok xD)
4. fejezet - Like The "Gilmore Girls"
Már az autóban elért az a tipikus ,,fékezd a nyelved, Cassie-ékhez megyünk"-hangulat. Tudniillik, elég szabadszájú vagyok. (Ez van, na.) De még én is tudom, hogy náluk jobb, ha befogom és illedelmesen bólogatok.
Jelen pillanatban viszont aggódhattam még egy dolog miatt. Az esti randi Tommal... Na igen. A srác tök aranyos, meg minden, szóval egyáltalán nem értem, miért parázok annyit. Viszont Cass mintha a lelkembe látna.
- Miért vagy ilyen szótlan? Félsz az estétől? Tom nem tűnik olyan srácnak, aki harap. Legalábbis nem az első randin...
- Fogd be! - tromfoltam le. - Lehetnél egy kicsit együttérzőbb!
- Miért? Mert Tom randizni hívott? Nem lehet az olyan rossz!
- Hát, ha rajtam múlik...
- Nem lesz semmi gond! Higgy nekem!
- Nem mondhatnám, hogy meggyőztél...
Nem sokkal ezután már a barátnőmék házánál voltunk. Pontosítok: annál a minikastélynál, ahol Cass felnőtt. (Nem tudom, hogy sikerült neki...) Az egész épület olyan, mint egy múzeum. A méreteiről már nem is szólva! A tulajdonosok pedig... Ilyen esetben szoktam azt mondani, hogy: kész...
Egy udvarias üdvözlés után már be is terelgettek minket az ebédlőbe. (Az egyetlen, amin csodálkozom, hogy nincs külön reggelizőjük, ebédlőjük, meg vacsorázójuk. Igazán úttörők lehetnének ezzel a sznob társaságukban. Bár, talán jobb, ha ezt nem említem meg nekik.) Ekkor eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna reggeliznem, hiszen itt mindig négyfogásos ebédet kapunk. Pedig még csak szombat van! Na, nem mintha annyira tartanám ezt a vasárnapi ebéd-kultuszt - otthon se nagyon sikerült -, de azért mégis.
Ekkor alig tudtam elfojtani egy vigyort... Egy régi emlék, talán még általános iskolából. Évnyitón állunk, a faluba pedig új lakók költöztek. Mellettem áll egy lány, és suttogva beszámol nekem arról, hogy milyen furcsa az új család.
- ...és képzeld el, vasárnap palacsintát ettek! - A hangja teljes felháborodást tükrözött. Neki ez szentségtörésnek számított. Hát igen... Bármennyire is menő volt, örök életére ilyen korlátolt maradt.
- Jól van, Lili? - kérdezte Cass anyukája. Valószínűleg feltűnt neki az idióta vigyorgásom.
- Igen, persze - bólogattam mosolyogva.
Az ebédre egy szavam se lehetett, kifogástalan volt - mint mindig. Közben udvarias csevegés folyt, szalonképes témákról, például iskola, meg... iskola.
- Lili, maradj ma itt estig! - invitált kedves békamosollyal Cass anyja. Teljesen ledöbbentem. Ilyet még sose csinált... Most mi oka van rá?
- Én... - kezdtem bele, de sehogy sem tudtam értelmesen és illedelmesen megfogalmazni azt, hogy "nem, mert rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy pár óránál többet maradjak ebben a Sznoblandben, és amúgy is, este randim van Tommal." Cass jó barátnő módjára szerencsére kisegített.
- Lilinek programja van ma este - mondta egy bűbájos mosollyal. Ő tudta, hogy kell bánni az anyjával. (Végül is, volt rá jó pár éve...) Ellentétben a bátyjával, Tristannel.
Bírtam a srácot, jó arc volt. Még csak párszor találkoztam vele, mikor itthon volt. Mivel ő lelépett egyetemre Amerikába. (És milyen jól tette!) Igazi lázadó típus volt, nem úgy, mint a húga. Cass csak akkor mert tilosban járni, ha nem látta senki. Tristan viszont bátran beszólt bárkinek, ha úgy látta jónak. Mások ezt neveletlenségnek tartották - tény, hogy kicsit az is volt -, de azért nem volt durva sosem. Cass számtalanszor elmondta, hogy a bátyja a példaképe, hogy rá akart hasonlítani, de sosem volt hozzá elég bátor.
- Ó, és mi lenne az? - hirtelen az egész család tekintete rám szegeződött. Kicsit kínosan éreztem magam.
- Hát csak találkozom egy fiúval. - Aki már annyira nem is fiú.
- Egy nagyon remek fiúval! - egészítette ki Cass.
- És honnan ismered? Az iskolából? - kíváncsiskodott továbbra is a nő.
- Nem - mondtam.
- Igen - szólalt meg Cass ugyanabban a pillanatban. Ránéztem, ő pedig elkezdte kimagyarázni. - Hát végül is, először az iskola előtt találkoztunk vele - Ez igaz is volt... -, aztán máshol. Akkor elmondta, hogy már akkor szívesen megismerte volna a mi Lilinket - mosolygott Cass.
- Igazán romantikus - olvadozott a nő. - És mi a neve a szerencsés fiúnak?
- Tom. Tom Sturridge.
- Igazán jó név - mondta Cass apja, aki eddig nem szólt hozzá a beszélgetéshez. Mit ne mondjak, igazán értékes egy megjegyzés volt.
- Igen, szerintem is - bólogattam.
Úgy fél órával később - amit inkább fél évnek éreztem - már sikerült elszabadulnom. Szerencsére a sofőr hazavitt mindig. Őt például bírtam. Mikor már haza szokott vinni, mindig be szoktam ülni mellé előre.
- Hello, Ross! - köszöntem neki vidáman.
- Milyen mosolygós vagy ma! - mondta, miközben becsukta mögöttem az ajtót.
- Te is az lennél, ha ilyen kínos beszélgetés után elszabadulhatnál onnan!
- Kislány, mindenki örül, ha kiszabadul onnan. Nem való az ilyen hely a köznépnek - vélte Ross. Én pedig tökéletesen egyetértettem vele.
- Aha - mondtam és kinyújtóztam az ülésen.
- Mi a programod mára? - érdeklődött.
- Csak nem akarsz felszedni?
- A világért sem! Illetve, persze... Ebből már sehogy sem jövök ki jól, ugye? - nevetett fel.
- Hát nem. - Amúgy Ross jól nézett ki, kedves is volt, csak volt barátnője. Meg milyen szappanopera-hangulatú lenne már, ha összejönnék a gazdag barátnőm sofőrjével? - A kérdésedre válaszolva: este randim lesz.
- És ki a szerencsétlen zsákmányállat?
- Úgyse ismered, Tom Sturridge-nek hívják.
- Tényleg nem... De ismerős a neve. Honnan?
- Színész.
- Ja, oké! Na, megérkeztünk, kislány!
- Köszi, Ross!
- Ne köszönd, ezért fizetnek!
- Mindegy, köszi! És vigyázz magadra! - mondtam, miközben kiszálltam. A férfi csak megcsóválta a fejét. Igaz, hogy csak hat évvel idősebb nálam, mégis mindig kislánynak tart. Néha idegesítő, de amúgy tök jópofa, mert úgy érzem, mintha lenne egy bátyám.
Már vágtattam fel a lépcsőn a lakásomba. Igaz, hogy még csak három óra volt - hosszan elhúzódott az ebéd... -, én máris késztetés éreztem arra, hogy készülődjek.
Végül mégis elvetettem az ötletet, és leültem ,,agyleépíteni" a tévé elé. Bámultam a sok hülyeséget, ami onnan áramlik kifelé és elgondolkodtam, hogy mi a halálért is van nekem tévém? Szinte soha nem nézem. Ha hírekre vagyok kíváncsi, akkor net, újság, rádió. Ha filmet, netalántán sorozatot akarnék, azt szintén interneten nézem - és ott még reklám sincs. Hát ennyit a színvonalas műsorokról - gondoltam és kikapcsoltam a készüléket. Éppen valami talkshow ment, ami már az anyanyelvemen se tudott lekötni, ahol enyhén szólva érdekes emberek voltak benn. Itt viszont még ezt se lehet mondani... A lehető legátlagosabb emberek voltak és - kész csoda! - minden foguk megvolt! Ha ezt egy magyar tévétársaság meglátná, hülyére röhögnék magukat. Ezzel akarnak nézettséget?!
Egy óra után már végképp nem tudtam mivel elütni az időt, úgyhogy elkezdtem készülődni. A hűvös, kora tavaszi időre tekintettel felvettem egy vastag, szürke kabát-szerű pulóvert, alá pedig egy fekete pólót, amin egy ,,No pictures, please!" felirat díszelgett. Mindehhez fekete csőfarmer és mintás tornacipő - és már kész is voltam! Az egyetlen gondom az volt, hogy mit csináljak a hajammal? Tudniillik, nem kicsit volt kezelhetetlen, viszont nagyon hosszú volt! Már vagy tíz éve növesztem. Emlékszem, hogy az egyik régi osztálytársam mindig le akarta vágni, csak hát soha nem volt nála olló. Szívás...
Végül aztán úgy, ahogy tudtam, kifésültem a hajam és hagytam, ahogy van. Végül is, ez volt a legjobb megoldás. Ha most órákat szórakoznék a dologgal és csak azért tetszenék neki, akkor ennek semmi értelme, hiszen amúgy sose sikerül normálisan megcsinálni a hajam. Jó, mi? (Amúgy, utálom ezt, de ez van, ilyen az élet, satöbbi, satöbbi...)
Végre - bár nagyon-nagyon lassan - elérkezett a hét óra. Tom többé-kevésbé pontos volt. Öt perccel előbb jött, de ez nem is baj.
Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig lezseren az ajtófélfának támaszkodva állt.
- Szia! - köszöntem neki mosolyogva.
- Öhm, helló! - Basszus, ez a mosoly...! Azt hittem, helyben elalélok!
- Szóval, hova megyünk? - Csak tudnám levakarni magamról ezt a bárgyú vigyort...
- Egy különleges helyre! - kacsintott. Én még mindig teljes homályban voltam...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)