2010. július 31., szombat

2. fejezet - ,,Nem vagyok én részeg, csak hát..."

Sziasztok!
Itt a második fejezet! Tudom, elég rövidek, de ilyen pár napos frissítéshez szerintem megelel a hosszúságuk, nem? Javítsatok ki, ha rosszul mondom xD
Itt elég sok dolog kiderül Effyről, hogy milyen lány xD Ja, és elárulom: eredetileg nem terveztem Effynek hívni xD
És néhány dolog... :P Ez egy trilógia, vagyis három részből áll. Az összefoglaló cím az, hogy I love London, az első kötet címe pedig: A sip of story, a másik kettőét még nem tudom :D
És csináltam egy oldalt, ahol fent van az összes szám linkje. Lehet, hogy a zenék nem igazán jellemzőek a fejezetre - ahogy a mostani sem -, de egy sor pont megfelelő címnek, szóval... Értitek.
És végül, de nem utolsó sorban: köszönöm a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok :) ♥
Jó olvasást és kommentelést ehhez a fejezethez is :D

2. fejezet - ,,Nem vagyok én részeg, csak hát..."

Otthon csináltam valami takarítás-félét, hogy mire Cass ideér, ne úgy nézzen ki a lakás, mint egy disznóól - mert bevallom, nem vagyok túl pedáns ember. (Ez körülbelül azt jelenti, hogy meg tudnék őrülni, ha mindig minden a helyén lenne.) Betettem a mikróba egy pattogatott kukoricát és megpróbáltam nem elégetni, ami kivételesen össze is jött. Majd feltúrtam a táskáimat, a szekrényt és minden létező helyet, hogy megtaláljam a filmet. Végül a leglehetetlenebbről, a neszesszerem aljáról került elő.
Egy ideig gondolkoztam, aztán eszembe jutott, hogy mikor már pakoltam össze, akkor jött be a húgom azzal, hogy ezt a filmet meg kell néznem! Már csak ez az egy cucc volt elől, és amikor nem látta, beleraktam ebbe. Ki is akadt volna, ha tudná... Ő teljesen az ellentétem. Rendszerető, szorgalmas, jó tornász és mindig azt teszi, amit kell, és amit elvárnak tőle. Megfogadtam, hogy jövőre, a tizenhatodik születésnapján elviszem egy koncertre, ahol aztán ISZUNK - így, nagybetűvel. Mert bármennyire mások vagyunk, egy dologban hasonlítunk: a zenei ízlésünk. Ezért gondoltam azt, hogy ott és akkor. Meg kell tanulnia inni a kiscsajnak... És nem azért, hogy berúgjon, hanem, hogy az ízeket élvezze. (És mellesleg nagyon sokat segít abban, hogy fel tudj oldódni idegen emberek között.)
Mikor mindennel végeztem, Cass, mint a szélvihar jött be.
- Időben - kacsintottam rá.
- Mert?
- Épp most végeztem.
- Király! Akkor?
- Esetleg egy sör előtte? - Szokás szerint, ugye... Általában, ha filmet néztünk, egy sört megittunk előtte, mert mindig elemeztük is az adott mozit és így jóval érdekesebb volt. Például mikor a Twilightot néztük, kielemeztük Edward nadrágját és azon a khm... domborulatokat.
- Vissza tudnám én ezt utasítani? - nevetettet.
- Nézzük csak... Nem!
- Irány az Angel, ugye? - Válaszul csak egy vigyort és egy bólintást kaptam.
Út közben fecsegtünk mindenféle hülyeségről, totál értelmetlenül - pedig ma még egy korty piát se ivott egyikünk sem. Mikor odaértünk, John, a pultos már messziről integetett nekünk.
- Sziasztok, csajok! Szokásosat?
- Aha. - Majd elindultunk volna az asztalunk felé, mikor megláttam, hogy ott már ülnek. - Hé, Joe, ki az a két fickó?
- Ó, bocs, Effy - Cass neki is így mutatott be... -, el akartam nekik magyarázni, hogy az foglalt, de akkor már igazából leültek.
- Mindegy, semmi nem jelezte, hogy az! - legyintettem mosolyogva, de közben azért füstölögtem magamban. - Azért köszi! Amúgy, kik ők?
- Robert Pattinson és Tom Sturridge - adta meg a választ Cassie.
- Ezt nem hiszem el! Ez a pasi üldöz, vagy mi a franc?!
- Nagyon úgy néz ki - röhögött a barátnőm. Ezzel természetesen magunkra vontuk a két srác figyelmét is. Tom már ránk mosolygott, mintha ismerne minket, pedig csak egyszer látott, akkor is az utcán, több száz emberrel együtt.
- Te, biztos, hogy még mindig meg akarjuk nézni azt a filmet?
- Nem tudom. Szerintem így még viccesebb is lesz. - Egy ideig mind a ketten csak vihogtunk, mikor valaki megszólalt mögöttünk. Naná, hogy az ,,üldözőnk..."
- Sziasztok, a haveromnak tetszel, ööö... - fordult Casshez.
- Cassie - sietett a segítségére a barátnőm.
- Szóval, Cassie, bejössz Robnak és azt kérdezi, hogy nem ülnétek oda hozzánk?
- Igazából nekünk most dol... - kezdte Cass, de félbeszakítottam.
- Nagyon szívesen! - kacsintottam a barátnőmre egy ilyen ,,jó poén lesz!"-arckifejezéssel. Tom elmosolyodott - rám nézve! -, majd elindult, mi pedig követtük.
- Szia! - köszöntünk oda Robnak. Tom pedig elkezdte a bemutatást.
- Cass, Rob, Tom, te pedig...
- Effy - mondta Cass.
- Lili - vágtam rá ezzel teljesen egy időben.
- Akkor most? - nézett ránk tanácstalanul a két srác.
- Effy - hagytam rá Cassre. - Aki amúgy Lili.
- Hogyhogy? - kérdezte Rob.
- Lilinek hívnak, de van egy sorozat, amiből egy Effy nevű csajra hasonlítok, ezért Cass elnevezett Effynek.
- Skins - mondta halkan Rob.
- Mi van? - tört ki röhögésben Tom.
- Nézed? - fordultam kérdőn Robhoz.
- Hát, öhm... Egy időben túl sok szabadidőm volt, na!
- Én nem ismerlek - húzódott el Tom a haverjától, ezzel egyre közelebb kerülve hozzám.
- Mi is nézzük - vigyorogtam rá.
- Az más. Ti tizenhat éves lányok vagytok, ő meg huszonnégy éves srác.
- Kösz a bókot, de valójában ő tizenkilenc - mutatott rám Cass -, én meg tizennyolc.
- Bocs a tévedésért.
- Semmi gáz, jól esett! - nevettünk össze Cass-szel.
- Én ma már láttalak titeket - kezdett gondolkozni Tom.
- Mi is téged.
- Eszembe jutott! Ti beszélgettetek éppen rólam, igaz? - mosolygott ránk azzal az őrjítő, féloldalas mosollyal.
- Aha!
- Volt egy tök jó mondatotok... ,,Ugye nem az a csilivilli vámpírfaszi játszik benne?" Ezzel asszem rád céloztak, haver! - vágta oldalba Tom Robot.
- Köszi, csajok, máris imádlak titeket!
- Mi már csak ilyenek vagyunk!
Némi elfogyasztott ital után már sokkal oldottabban beszélgettünk és megtudtuk, hogy igazából nem Robnak tetszett Cass, hanem Tomnak én. Bár az este végére már Rob és Cass között is úgy tűnt, mint lenne valami...
- Tudjátok, mit kell megkóstolnotok egyszer?
- Na?
- A jó, magyar házipálinkát!
- Észben tartom! - mondta Rob, aki nem úgy nézett ki, mintha bármit is meg tudna jegyezni. Mondjuk, ez lehet, hogy kivétel...
- Nagyon üt! - jegyezte meg Cass. Hát igen, ő már tapasztalta... Egyszer volt nálunk, és ki kellett próbálnia. Alig tudtam leállítani, hogy ne kóstolja meg az ágyas pálinkából a gyümölcsöket. Nagyon durva volt, evőpálcikával szedegettük ki belőle, de már a szagától is be lehetett rúgni. Mondjuk, lehet, hogy Cassnek abban az állapotban már totál mindegy lett volna. Miután ő kidőlt, az otthoni barátaimmal megállapítottuk, hogy az angolok - általánosítsunk csak! - nem tudnak inni.
- Nincs nálad egy igen kicsi? - nézett rám könyörgően Tom.
- Sajnos nincs... De ha egyszer eljöttök hozzánk, Magyarországra, akkor ott kaptok.
- Szavadon fogunk! - Úgyis elfelejtik...
Az egész társaságból még én tűntem a legjózanabbnak. Még jó, hogy Cass ma nálam lesz, mert ha a szülei ilyen állapotban látnák, eléggé kiakadnának. Igaz, hogy már elmúlt tizennyolc, de ő egyedüli gyerek és szinte mindentől óvni próbálták. Ezért is nem tetszett nekik, hogy én ilyen vagyok, hogy mindent kipróbálok. Próbáltak visszafogni engem is, próbálták Casst eltiltani tőlem, de rájöttek, hogy felesleges. Meg arra is, hogy Cass már túl idős ahhoz, hogy bármit is megtiltsanak neki.
Arra viszont már nem is emlékszem, hogy hogyan lettünk ilyen jó barátok ezzel a furcsa lánnyal. De azt tudom, hogy ő volt az első, akivel itt jóban lettem, és szeptember első hétvégéjén már ott aludt nálam. Igaz, akkor még elég nagy káosz volt a lakásban, mert a cuccaim mindenhol voltak, csak a helyükön nem.
- Hé, Eff! - szólított meg Tom.
- Hm? - fordultam hozzá nagyon értelmesen.
- Mit szólnál egy randihoz?
- Mikor?
- Holnap?
- Oké.
- Mi a számod? Majd felhívlak! - gyorsan leírtam neki egy darab papírra, és a lelkére kötöttem, hogy tegye el. Ezt persze elfelejtette. Lényegtelen...
Viszont mellettünk Cass és Rob némileg okosabbnak tűnt, ők telefonba írták a számot. Viszont az látszott, hogy nagyon összemelegedtek... Sőt! Cass már az asztal alatt Rob kezét fogta, és szinte az ölében ült. Az órára néztem, és hajnali kettőt mutatott. Elgondolkoztam, hogy ez úgy mégis, hogy lehet? Hiszen fél hatkor indultunk el! Jól elbeszélgettük az időt, ez tény és való.
- Hé, hősszerelmes! Ideje mennünk! - mondtam Cassnek.
- Most miért? Olyan jól elvagyunk!
- Jól mondja a kiscsaj! Maradjatok még! Hisz' még gyerek az idő! - noszogatott Tom.
- Cass, éjjel kettő van, és holnap délben a szüleidnél kell lennünk! - emlékeztettem.
- A picsába... - És szinte rögtön kijózanodott.
- Még hívlak! - mondta Tom nekem, Rob pedig Cassnek.
- Oké - kacsintottam. - Jó este volt, köszi srácok!
Cass-szel hazafelé kielemeztünk minden egyes részletet. Már amennyire ez ilyen állapotban sikerült, ugye...

2010. július 28., szerda

1. fejezet - As perfect strangers

Sziasztok :) Megjött az első fejezet, remélem, hogy tetszeni fog! Bocsi a túlzott skinses utalásokért :$ Írjatok véleményt, légyszi :) Őszintét! :) Köszi, puszi :)

1. fejezet - As perfect strangers

Az ébresztőóra vad csipogással hívta fel a figyelmemet arra, hogy ideje lenne felkelnem. Bennem a volt az a „csak még öt percet”-érzés, de tudtam, hogy sietnem kell. Mint mindig... Így hát inkább kimásztam az ágyból - igaz, nem túl nagy kedvvel. A fürdőszoba felé menet eszembe jutott, hogy igazán lelkesedhetnék! Hiszen az álmom teljesült! Előbb, mint vártam.
Nem sok tizennyolc éves lánynak adatik meg, hogy kijut Angliába ösztöndíjjal. Keményen kell hozzá dolgozni. Én ezt megtettem, ez itt a munkám gyümölcse. Ja, és a pluszpont: nincs kolesz, saját lakásom van! Persze ez csak anyukám nagybátyjának köszönhető. (Akiről amúgy soha nem gondoltuk volna, hogy ezt megteszi, hogy odaadja a lakást. De mégis, és ez jó!) Ő visszament pár évre Magyarországra, mert honvágya volt, a lakást éppen ki akarta adni, mikor hallotta, hogy én kijövök és odaadta. Igaz, a sulival kellett tárgyalni, hogy beleegyezzenek a saját lakás-dologba, de megérte.
Mikor kijöttem, és először beléptem az ajtón, azt éreztem, hogy valaki teljesen más vagyok. Az a Lili, aki otthon voltam, otthon is maradt. Persze, azért néhány dolgot magammal hoztam az ottani énemből... Például a CD-imet és a stílusomat. Azon kívül szinte mindent megváltoztattam magamon, kezdve a hajszínemmel. Utáltam a szőke hajamat! Mindig jó kislánynak tűntem tőle meg hülye libának. Hát kösz szépen, ebből nem kérek! Úgyhogy azóta sötétbarna hajam van. Ami valljuk be, jól áll.
Mire ezen gondolatmenetet lefuttattam a fejemben, már ki is ült egy mosoly az arcomra. Hiszen, hé, miért is kéne, hogy rossz kedvem legyen? Az élet szép - mármint jelen pillanatban.
Negyed órával később már teljesen elkészülve jöttem ki a fürdőszobából. Belibbentem a konyhába, ahol kikaptam a hűtőből egy kis tejet, a szekrényből meg némi müzlit. A müzlit cseppet sem illedelmes módon beleöntöttem a számba, majd ittam rá tejet. Körbenéztem, nem látta-e valaki? Oltári nagy égés lenne, ha kiderülne, hogy néha ilyeneket csinálok. A jó kislányok, akik ösztöndíjjal jutnak ki külföldre tányérból eszik a müzlit. Hát én nem. Nem vagyok jó kislány, de kit érdekel?
Igazából már nem tudom, mért jöttem ki. Szórakozni vagy tanulni? Tanulás közben szórakozni vagy szórakozás közben tanulni? Az is lehet, hogy teljesen mindegy a dolog. Azt tudom, hogyha már küzdöttem érte, akkor már használjam is ki a dolgot! De hasznosan.
Ekkor elővettem egy tányért, beleöntöttem a tejet, a müzlit pedig a számba. Doboz helyett a tálból ittam.
- Így, ni - mondtam csak úgy magamnak. Ez tökéletesen szimbolizálja a filozófiámat. Egy ideig néztem a pulton fekvő dolgokat, aztán elnevettem magam. Ilyen hülye is csak én lehetek, hogy most ezen kezdek filózni, hogy a reggelizési szokásaimon múlik, hogy milyen lány vagyok és mért is vagyok itt. Beraktam mindent a mosogatóba, majd az órára pillantottam. Cseppet sem meglepetten konstáltam, hogy már csak nyolc percem van beérni az órára. Király. A suli meg öt percre van innen. Rekordidő alatt szedtem össze a cuccaimat, majd szinte sprinteltem a suliig.
Időben odaértem - hála az égnek.
- Íme Miss Mindenhova Időben Odaérek! - élcelődött Cassie, a barátnőm. Kinyújtottam rá a nyelvem.
- Nem késtem el!
- Éppen, hogy.
- Jó, jó, csak menjünk már! - pillantottam oldalra. Cass követte a pillantásom, majd egyre gyorsabban elindultunk. Ám a "Végzet" elől nem menekülhet el az ember...
- Sziasztok, Csajok! - ölelte át a vállunkat Dave. Ő volt a Hősszerelmes, az Üldöző és az Idegesítő Barom.
- Csá, Dave - köszöntem vissza kedvetlenül. Cass csak biccentett.
- Nincs túl jó kedved - állapította meg a srác.
- Az volt, míg meg nem jelentél... - morogtam. Természetesen magyarul.
- Valaki bal lábbal kelt fel.
- Bocs, David, de órára kell mennünk - vettem le a kezét a vállamról, de nem igazán akarta hagyni. Király... Egyszer érek időben a suliba, akkor se tudok bemenni a terembe?!
- Nekem is! - villanyozódott fel. Hát igen... Egy gimi előtt állva tényleg nagy csoda, hogy mind a hármunknak órára kell menni...
- De nem oda, ahova nekünk! - mondta Cass.
Még szerencse, hogy ezzel az idegesítő állattal csak egy közös órám volt. Mégpedig a földrajz, amiből csak egy van a héten. Ennek két okból tudok nagyon örülni. Egy: csak ez az egy alkalom az, mikor huzamosabb ideig egy légtérben kell lennem ezzel a totális seggfejjel. Kettő: utálom a földrajzot. Jó, én elhiszem, hogy ez egy érdekes tantárgy, de valahogy engem nem tud foglalkoztatni. Illetve csak addig tud, amíg a tájakról, meg a kultúrákról tanulunk. De most mért érdekeljen engem az, hogy Közép-Amerikának milyen az éghajlata?! Meg, hogy Japánban itt meg ott mit gyártanak? Jó, lehet, hogy van akit ez foglalkoztat, de az nem én vagyok. És soha nem is leszek. Persze, megtanulom, mert meg kell, de koránt sem olyan nagy kedvvel, mint ahogy például az irodalmat.
Mivel az a fő tantárgyam és az érdekel a legjobban. Ha leérettségiztem és hazatértem, akkor az ELTE újságírói karán szeretném folytatni a tanulmányaimat. De az még messze van, egy év. Bár ha jobban belegondolunk, az nem is olyan hosszú idő.
- Hé, Effy, jössz?
- Ja, persze! - mosolyogtam.
Az itteni barátaimnak néha eszükbe jut, hogy Effynek hívjanak. Cass kezdte el, aztán rajtam ragadt, de csak nemrég tudtam meg, hogy pontosan honnan is jött ez a név. Van az a sorozat, hogy Skins, abban hívják úgy a csajt. Az igazi neve Elisabeth.Az enyém pedig Lili, szóval csak a külsőm miatt lettem Effy. A poén viszont az, hogy az én Cassie-m hasonlít a sorozatbeli Cassre. Csak hát ugye ő nem anorexiás...
Az órák sokkal, de sokkal lassabban teltek le, mint ahogy kellett volna. Nem tudom, hogy ezt most arra fogjam, hogy borzalmasan unalmas egy nap volt összerakva, vagy arra, hogy péntek van és ilyenkor mindig lassabban telik az idő? Legyen mind a kettő!
Mikor végre kiszabadulhattunk az épületből, Cass-szel a lakásom felé vettük az irányt.
- Akkor? Terv ma estére? - kérdezte.
- Nálam alszol. Mármint, nálam NEM alszol - javítottam ki magam.
- Eddig jól hangzik - mosolygott. - További részletek?
- DVD vagy buli?
- Péntek DVD, szombat buli? - tartotta a kezét.
- Megegyeztünk - csaptam bele. - Mit nézünk?
- Ömm... Nem tudom. Igazából szerelem?
- Nem azt néztük múlt héten? - gondolkoztam.
- Ja, de. De akkor is jó film, ne vitatkozz!
- Egy szóval se cáfoltam! - tartottam magam elé védekezően a kezeimet.
- Jó, de még mindig nem tudjuk, mit nézzünk...
- Az igaz. Várjál! Múltkor, mikor otthon voltam, a húgom adott egy filmet. De nem jut eszembe a címe... Pedig arra azt mondta, feltétlenül meg kell néznem, mert tök édes benne a srác. Meg a film is jó.
- Miről szól?
- Valami hajó is van a címében... - gondolkoztam tovább. - Hatvanas évek, rock 'n roll, szerelem, ilyesmi.
- Nem a Rockhajó? - nevetett fel.
- De, de! De mi ebben ilyen vicces?
- A húgod Twilight-fan, ugye?
- Na neee... - húztam el a számat. - Mondd, hogy nem csilivili vámpírfaszi játszik benne! - Cass-szel akár alapíthatnánk egy anti Twilight klubot. Mind a három részt megnéztük, de valahogy nem tudott elkapni a varázsa...
- Nem, csak egy haverja, Tom Sturridge.
- Jól néz ki?
- Aha. Fekete haja van és... - itt megállt.
- És? - noszogattam. - Jaj, Cass, mondd, hogy nem áll a hátam mögött!
- Nem, nem! De itt ment el.
- Király. Hallotta?
- Aha, mosolygott is!
- De jó... - Basszus, Londonban vagyunk! Világváros. Naponta sétálnak híres emberek az utcán, nem?! Mit kell ezen így fennakadni...