Sziasztok!
Sok-sok idő és hosszas latolgatás után itt vagyok újra :) Elhatároztam: egy kötet mindenképp el fog készülni a trilógiából, ez egészen Effy-Lili ballagásáig fog tartani, ahogy az eredeti tervben is szerepelt. A másik két kötet már a jövő zenéje. :)
Remélem, vannak még, akik olvasnak és érdekli őket! Ha igen, akkor íme az új fejezet...
Kommenteket azért várom ;)
6. fejezet - TomStu... Aki milyen is...? (Part2)
Már jó ideje mentünk, néha szótlanul, néha pedig csak szimplán egymást szívatva. Csak úgy ugrattuk egymást, poénkodtunk, nevettünk, szóval minden megvolt egy tökéletes randihoz. Engem pedig evett a fene, hogy mégis mi a célunk? Hova visz? Egy idő után az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy még ő sem tudja, csak megyünk el a francba, aztán majd csak találunk egy helyet.
- Na, komolyan... Hova megyünk?
- Mondtam már, egy különleges helyre.
- Igggen... Ezt tényleg, mintha említetted volna! Talán úgy... Várj csak! Körülbelül ötvenszer?
- Te kérdezted meg túl sokszor - vágott vissza. - Most viszont tényleg mindjárt ott leszünk - mosolyodott el és egyszerűen lehetetlenség volt neki ellenállni.
Ami egyébként furcsa. A haverja, RPattz a kiscsajok kedvence, mégis Tom a nagyobb csajozós, a szexi és az uh!-pasi.
- Mit jelent a mindjárt?
- Azt, hogy mindjárt. - Tom továbbra is csak halványan mosolyog. Ezt nem hiszem el... - Ha nem kérdezel, nem kapsz semmitmondó válaszokat. - Ebben tökéletesen igaza volt, ezt el kellett ismernem. Sajnos.
Így csak mentünk tovább, folyamatosan egymást oltogatva, nevetgélve. Egyszer csak Tom hozta fel újra a témát.
- Körülbelül két perc és ott is leszünk.
- Az marha jó, de elmondanád végre, mit takar az ott?
- Nem. - Majd újra visszatért az eredeti témánkhoz. - Kedvenc zenei stílus?
- Rock, alter és természetesen a hatvanas évek.
- Mért nem ismertelek eddig? - nézett rám kérdőn, mire nagyon sikeresen csak egy elpirulást sikerült összehoznom. Ügyes vagy, Lili, komolyan... Egy zseni! - Egyszer elvinnélek egy olyan igazi, londoni, pubos koncertre, ha gondolod.
- Imádnám! Párszor voltam Cass-szel, de mindig sikerült kifognunk valami igencsak szart vagy csak a bárban nem volt hely, vagy... Szóval érted, sosem úgy jött össze, ahogy terveztük - vontam vállat. Őszintén sajnáltam, hogy nem sikerült elmennem egy igazán jóra sem, mert amióta az eszemet tudom és itt akarok élni, azóta az álmom egy ilyen estre eljönni. Most pedig, hogy három próbálkozásból félszer sikerült, szinte egy világ omlott össze bennem. Tom talán majd összerakja a széttört hógömb-kastélyomat.
London mindig az álmok városa volt, ha csak egy kicsit is - legalábbis számomra. Azért mindenképp, mert minden álmom volt oda kiköltözni. Ez most, ha részlegesen is, de sikerült. És egyszerűen imádom! Főleg így, hogy szinte semmit nem kellett érte tennem, az ölembe pottyant a lehetőség, és... Jaj, jelen pillanatban úgy imádom az életemet! Ez kicsit egoistán hangzott, úgy érzem.
Viszont azt hiszem, joggal lehetek öntelt és egoista. Egy csomó évet keményen végigtanultam, hogy jöhessek ide, élhessem itt az áhított életet, független lehessek. Az utolsó még nem teljesen jött össze, de idővel meglesz az is. Hé, még csak tizenkilenc éves vagyok! Jelenleg, mint tudjuk, egyedül élek, ez már azért jelent némi kis önállóságot, nem?
De azért jó vagyok, mondhatom... Életem legjobb randijának a kellős közepén elkezdek filozofálni az önállóságról.
- Egyszer sem sikerült normálisat találnotok? - nézett rám meglepetten. - Akkor gondolom a Black Angelben nem jártatok még...
- Hát... Nem.
- A legjobb - jelentette ki magabiztosan.
- Megjegyzem - kacsintottam rá.
- Elviszlek - mondta hirtelen.
- Oké... Köszi!
- Most viszont csukd be a szemed! - utasított és mögém állt. Két kezét a szemeim elé tette, hogy tényleg ne lássak semmit.
Egy ideig csak mentünk és mentünk. Közben hallottam, hogy halkan kuncog magában. Tom, Tom...
Édes Tom, nem lehetne, hogy lássak is valamit? - gondoltam. - Akkor ezt nevezik teljes homálynak?
Mikor végre levette a kezét a szememről, csak ámuldozva néztem körül. Nem is tudtam behatárolni, hogy hol lehetünk. Egy nagy, füves akármi (de nem rét) kellős közepén voltunk, körülöttünk, jóval távolabb voltak házak is, ám Tom arcáról pontosan le lehetett olvasni, hogy mi is a mi célunk. Tőlünk nem nagy távolságra volt egy fa, aminek a lombján volt egy ilyen kis házikó. (Olyan, mint amiben a nyolcvanas évek gyerekfilmjeiben mindig tartották a srácok a tanácskozást az igazán fontos dolgaikról.) Nos, Tom ebbe a kis valamibe akart engem felvinni.
Fellelkesültem az ötlettől, hiszen még sosem jártam ilyenben. Hálát adtam az égnek - láthatóan Tom is -, hogy nem vagyok az a „cukikislány, pink tűsarkúban."
- Mikor kicsi voltam, mindig akartam ilyet - mondtam végül megtörve a csendet. Már pár perce álltunk a fa előtt és csak néztünk fel.
- Akkor felmegyünk?
- Még szép! Ki nem hagynám!
Tíz perccel később, hosszas küzdelmek árán feljutottam a házba, Tom csak lentről nevetett.
- Nem szép dolog kinevetni a tesiből béna kislányt! - nyújtottam rá a nyelvem, miközben mászott fel ő is.
- Jól van, na...
Ekkor végre megérkezett mellém. Most lett időm körülnézni a helyiségben. Látszott, hogy Tom nem volt felkészületlen. A kisház biztos, hogy jó néhány éve nem volt már használva, úgyhogy ma délelőtt eljött és rendet rakott. Sőt, jobban körülnézve mást is!
A kis viskó nagyjából ki volt takarítva, le volt terítve két rongyszőnyeg, hogy mégse a padlón üljünk. A sarokban pedig négy doboz energiaital volt.
- Láttam, hogy tegnap este ittál ezt is - vont vállat. -, meg hát ugye mást, de gondoltam, most talán nem kéne alkoholizálni, szóval...
- Ne magyarázkodj már annyit! Ez így jó, ahogy van. Köszönöm, hogy megcsináltad! Nagyon kedves volt tőled...
- Hát, izé... - mosolyodott el szégyenlősen.
- Köszönjük értelmes hozzászólását, Mr. Sturridge!
- Ó, nagyon szívesen!
- Jó ez a ház - néztem bent végig.
- Jaj, ha tudnád, mennyi ideje voltam itt utoljára! - sóhajtott fel. - Mármint a ma délelőttöt leszámítva... De azért voltak itt régen érdekes dolgok - mosolyodott el.
- Mesedélután következik? - néztem rá várakozóan, Tom megrántotta a vállát és csak ennyit mondott:
- Ha szeretnéd...
- Szeretném.
- Akkor helyezd magad kényelembe, végy a kezedbe egy italt és merülj el a faház múltjában! - Miután bólintottam, hogy megtörtént, Tom mesélni kezdett.
- A ház még akkor épült, mikor még nagyon kissrácok voltunk. Ez amolyan közös tulajdon.
- Kivel?
- Rob, Sam, Marcus és ugye én. Kicsiként mindig ide jártunk fel játszani, később hülyülni.
- Meg gondolom ide hoztátok a csajokat is.
- Téves. Előtted összesen egy lány járt itt: Nina, de ő meg ugye nem számít. Azért nem, mert... Mert ő Nina - vont vállat, ahogy ma már sokszor. Aranyos volt. Azonban arra nagyon is kíváncsi voltam, hogy mégis ki az a Nina, őt mért kezeli úgy, mint egy fiút és vajon érzett iránta valamit? Istenem... Tiszta hülye vagyok, de komolyan.
Tom még hosszasan mesélt arról, hogy mi mindent csináltak ebben a kis helyiségben. Voltak köztük vidám és kevésbé vidám pillanatok. Ahogy mesélt, azt láttam a szemében, hogy újraéli a gyerekkorát. Csak néha szakítottam félbe, mikor valami létfontosságú dolgot nem mondott el. Válaszolt, aztán folytatta. Szinte ittam a szavait, olyan beleéléssel mesélt. A végére már úgy éreztem, hogy én is velük együtt nőttem fel és a második otthonom ez a kis házikó volt.
- Kezd hideg lenni - mondta egy idő után Tom. - El kéne mennünk valami melegebb helyre. Szereted a kávét?
- Hogy szeretem-e? - nevettem fel. - Az nem kifejezés! A kávéfüggő-kifejezést én ihlettem!
- Pedig rossz szokás... De pont én beszélek? A napi kávéadagom nélkül sehova nem mennék! Múltkor is forgatáson rendező megszólalt: „De szarul nézel ki, Tom. Valaki készítsen már neki egy jó erős kávét!”
- És készítettek? - kérdeztem, miközben elegánsan leestem a fa közepétől, egyenesen Tom karjaiba, aki elővigyázatosságból előbb lement.
Tökéletes pillanat volt, ahogy ott tartott, én meg felnéztem rá. Olyan volt, mint valami ócska romantikus film, mégsem tűnt mesterkéltnek a dolog. Pár hosszú másodpercig álltunk így, míg végül Tom két lábra segített.
- Megütötted magad? - kérdezte aggódva.
- Nem, dehogy. Köszi, hogy elkaptál!
- Ez csak természetes - kacsintott rám azzal a gyönyörű, féloldalas mosollyal. - Akkor egy kávé?
- Legyen - adtam a lazát.
Teljes természetességgel kinyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, majd elindultunk, hogy keressünk egy jó kis helyet, jó meleg kávéval.
