6. fejezet - TomStu... Aki milyen is...? (Part2)

Sziasztok! 

Sok-sok idő és hosszas latolgatás után itt vagyok újra :) Elhatároztam: egy kötet mindenképp el fog készülni a trilógiából, ez egészen Effy-Lili ballagásáig fog tartani, ahogy az eredeti tervben is szerepelt. A másik két kötet már a jövő zenéje. :) 

Remélem, vannak még, akik olvasnak és érdekli őket! Ha igen, akkor íme az új fejezet...

Kommenteket azért várom ;) 

6. fejezet - TomStu... Aki milyen is...? (Part2)

Már jó ideje mentünk, néha szótlanul, néha pedig csak szimplán egymást szívatva. Csak úgy ugrattuk egymást, poénkodtunk, nevettünk, szóval minden megvolt egy tökéletes randihoz. Engem pedig evett a fene, hogy mégis mi a célunk? Hova visz? Egy idő után az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy még ő sem tudja, csak megyünk el a francba, aztán majd csak találunk egy helyet.
- Na, komolyan... Hova megyünk?
- Mondtam már, egy különleges helyre.
- Igggen... Ezt tényleg, mintha említetted volna! Talán úgy... Várj csak! Körülbelül ötvenszer?
- Te kérdezted meg túl sokszor - vágott vissza. - Most viszont tényleg mindjárt ott leszünk - mosolyodott el és egyszerűen lehetetlenség volt neki ellenállni.
Ami egyébként furcsa. A haverja, RPattz a kiscsajok kedvence, mégis Tom a nagyobb csajozós, a szexi és az uh!-pasi.
- Mit jelent a mindjárt?
- Azt, hogy mindjárt. - Tom továbbra is csak halványan mosolyog. Ezt nem hiszem el... - Ha nem kérdezel, nem kapsz semmitmondó válaszokat. - Ebben tökéletesen igaza volt, ezt el kellett ismernem. Sajnos.
Így csak mentünk tovább, folyamatosan egymást oltogatva, nevetgélve. Egyszer csak Tom hozta fel újra a témát.
- Körülbelül két perc és ott is leszünk.
- Az marha jó, de elmondanád végre, mit takar az ott?
- Nem. - Majd újra visszatért az eredeti témánkhoz. - Kedvenc zenei stílus?
- Rock, alter és természetesen a hatvanas évek.
- Mért nem ismertelek eddig? - nézett rám kérdőn, mire nagyon sikeresen csak egy elpirulást sikerült összehoznom. Ügyes vagy, Lili, komolyan... Egy zseni! - Egyszer elvinnélek egy olyan igazi, londoni, pubos koncertre, ha gondolod.
- Imádnám! Párszor voltam Cass-szel, de mindig sikerült kifognunk valami igencsak szart vagy csak a bárban nem volt hely, vagy... Szóval érted, sosem úgy jött össze, ahogy terveztük - vontam vállat. Őszintén sajnáltam, hogy nem sikerült elmennem egy igazán jóra sem, mert amióta az eszemet tudom és itt akarok élni, azóta az álmom egy ilyen estre eljönni. Most pedig, hogy három próbálkozásból félszer sikerült, szinte egy világ omlott össze bennem. Tom talán majd összerakja a széttört hógömb-kastélyomat.
London mindig az álmok városa volt, ha csak egy kicsit is - legalábbis számomra. Azért mindenképp, mert minden álmom volt oda kiköltözni. Ez most, ha részlegesen is, de sikerült. És egyszerűen imádom! Főleg így, hogy szinte semmit nem kellett érte tennem, az ölembe pottyant a lehetőség, és... Jaj, jelen pillanatban úgy imádom az életemet! Ez kicsit egoistán hangzott, úgy érzem.
Viszont azt hiszem, joggal lehetek öntelt és egoista. Egy csomó évet keményen végigtanultam, hogy jöhessek ide, élhessem itt az áhított életet, független lehessek. Az utolsó még nem teljesen jött össze, de idővel meglesz az is. Hé, még csak tizenkilenc éves vagyok! Jelenleg, mint tudjuk, egyedül élek, ez már azért jelent némi kis önállóságot, nem?
De azért jó vagyok, mondhatom... Életem legjobb randijának a kellős közepén elkezdek filozofálni az önállóságról.
- Egyszer sem sikerült normálisat találnotok? - nézett rám meglepetten. - Akkor gondolom a Black Angelben nem jártatok még...
- Hát... Nem.
- A legjobb - jelentette ki magabiztosan.
- Megjegyzem - kacsintottam rá.
- Elviszlek - mondta hirtelen.
- Oké... Köszi!
- Most viszont csukd be a szemed! - utasított és mögém állt. Két kezét a szemeim elé tette, hogy tényleg ne lássak semmit.
Egy ideig csak mentünk és mentünk. Közben hallottam, hogy halkan kuncog magában. Tom, Tom...
Édes Tom, nem lehetne, hogy lássak is valamit? - gondoltam. - Akkor ezt nevezik teljes homálynak?
Mikor végre levette a kezét a szememről, csak ámuldozva néztem körül. Nem is tudtam behatárolni, hogy hol lehetünk. Egy nagy, füves akármi (de nem rét) kellős közepén voltunk, körülöttünk, jóval távolabb voltak házak is, ám Tom arcáról pontosan le lehetett olvasni, hogy mi is a mi célunk. Tőlünk nem nagy távolságra volt egy fa, aminek a lombján volt egy ilyen kis házikó. (Olyan, mint amiben a nyolcvanas évek gyerekfilmjeiben mindig tartották a srácok a tanácskozást az igazán fontos dolgaikról.) Nos, Tom ebbe a kis valamibe akart engem felvinni.
Fellelkesültem az ötlettől, hiszen még sosem jártam ilyenben. Hálát adtam az égnek - láthatóan Tom is -, hogy nem vagyok az a „cukikislány, pink tűsarkúban."
- Mikor kicsi voltam, mindig akartam ilyet - mondtam végül megtörve a csendet. Már pár perce álltunk a fa előtt és csak néztünk fel.
- Akkor felmegyünk?
- Még szép! Ki nem hagynám!
Tíz perccel később, hosszas küzdelmek árán feljutottam a házba, Tom csak lentről nevetett.
- Nem szép dolog kinevetni a tesiből béna kislányt! - nyújtottam rá a nyelvem, miközben mászott fel ő is.
- Jól van, na...
Ekkor végre megérkezett mellém. Most lett időm körülnézni a helyiségben. Látszott, hogy Tom nem volt felkészületlen. A kisház biztos, hogy jó néhány éve nem volt már használva, úgyhogy ma délelőtt eljött és rendet rakott. Sőt, jobban körülnézve mást is!
A kis viskó nagyjából ki volt takarítva, le volt terítve két rongyszőnyeg, hogy mégse a padlón üljünk. A sarokban pedig négy doboz energiaital volt.
- Láttam, hogy tegnap este ittál ezt is - vont vállat. -, meg hát ugye mást, de gondoltam, most talán nem kéne alkoholizálni, szóval...
- Ne magyarázkodj már annyit! Ez így jó, ahogy van. Köszönöm, hogy megcsináltad! Nagyon kedves volt tőled...
- Hát, izé... - mosolyodott el szégyenlősen.
- Köszönjük értelmes hozzászólását, Mr. Sturridge!
- Ó, nagyon szívesen!
- Jó ez a ház - néztem bent végig.
- Jaj, ha tudnád, mennyi ideje voltam itt utoljára! - sóhajtott fel. - Mármint a ma délelőttöt leszámítva... De azért voltak itt régen érdekes dolgok - mosolyodott el.
- Mesedélután következik? - néztem rá várakozóan, Tom megrántotta a vállát és csak ennyit mondott:
- Ha szeretnéd...
- Szeretném.
- Akkor helyezd magad kényelembe, végy a kezedbe egy italt és merülj el a faház múltjában! - Miután bólintottam, hogy megtörtént, Tom mesélni kezdett.
- A ház még akkor épült, mikor még nagyon kissrácok voltunk. Ez amolyan közös tulajdon.
- Kivel?
- Rob, Sam, Marcus és ugye én. Kicsiként mindig ide jártunk fel játszani, később hülyülni.
- Meg gondolom ide hoztátok a csajokat is.
- Téves. Előtted összesen egy lány járt itt: Nina, de ő meg ugye nem számít. Azért nem, mert... Mert ő Nina - vont vállat, ahogy ma már sokszor. Aranyos volt. Azonban arra nagyon is kíváncsi voltam, hogy mégis ki az a Nina, őt mért kezeli úgy, mint egy fiút és vajon érzett iránta valamit? Istenem... Tiszta hülye vagyok, de komolyan.
Tom még hosszasan mesélt arról, hogy mi mindent csináltak ebben a kis helyiségben. Voltak köztük vidám és kevésbé vidám pillanatok. Ahogy mesélt, azt láttam a szemében, hogy újraéli a gyerekkorát. Csak néha szakítottam félbe, mikor valami létfontosságú dolgot nem mondott el. Válaszolt, aztán folytatta. Szinte ittam a szavait, olyan beleéléssel mesélt. A végére már úgy éreztem, hogy én is velük együtt nőttem fel és a második otthonom ez a kis házikó volt.
- Kezd hideg lenni - mondta egy idő után Tom. - El kéne mennünk valami melegebb helyre. Szereted a kávét?
- Hogy szeretem-e? - nevettem fel. - Az nem kifejezés! A kávéfüggő-kifejezést én ihlettem!
- Pedig rossz szokás... De pont én beszélek? A napi kávéadagom nélkül sehova nem mennék! Múltkor is forgatáson rendező megszólalt: „De szarul nézel ki, Tom. Valaki készítsen már neki egy jó erős kávét!”
- És készítettek? - kérdeztem, miközben elegánsan leestem a fa közepétől, egyenesen Tom karjaiba, aki elővigyázatosságból előbb lement.
Tökéletes pillanat volt, ahogy ott tartott, én meg felnéztem rá. Olyan volt, mint valami ócska romantikus film, mégsem tűnt mesterkéltnek a dolog. Pár hosszú másodpercig álltunk így, míg végül Tom két lábra segített.
- Megütötted magad? - kérdezte aggódva.
- Nem, dehogy. Köszi, hogy elkaptál!
- Ez csak természetes - kacsintott rám azzal a gyönyörű, féloldalas mosollyal. - Akkor egy kávé?
- Legyen - adtam a lazát.
Teljes természetességgel kinyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, majd elindultunk, hogy keressünk egy jó kis helyet, jó meleg kávéval.

5. fejezet

Sziasztok! Sokat késtem, tudom... Szerintetek megérte várni ezt a fejezetet? Válaszokat várom kommentben. Minél több komment, annál előbb fejezet, szóval tempó, béjiik :) Oldalt találtok egy blogot, amiben leírok kulisszatitkokat, meg mindent :) és a hétvégén fejezet az új regényemből, szóval olvasni és miegyéb :) pápuszi, és jó olvasást :)

5. fejezet - TomStu, aki...? Milyen is? (Part 1)

Egy ideig szótlanul róttuk a lefelé vezető utat, közben össze-össze mosolyogtunk. tipikus első randis feeling. A kijárat előtt Tom hirtelen megtorpant, majd kivett a zsebéből egy napszemüveget és feltette. (Na, ezt például sosem értettem! Hogy lehet, hogy egy pasi zsebében elfér a mobil, a lakás- és kocsikulcs, tárca, napszemüveg, személyi, rágó, meg még egy csomó csetresz?És még ki sem dudorodik a zsebük. Igazságtalanság! Bezzeg nekünk, nőknek mindig táskát kell vinnünk. Szemétség. Persze, vannak, akik imádják a táskákat. Én nem.)
- Ekkora sztár vagy, TomStu? - nevettem.
- Még szép! Amúgy, nem látod, hogy mennyire tűz a nap? - nézett elgondolkodva az égre. Még jó, hogy épp "Londonosan" felhős volt.
- De. - Ráhagytam, végül is angol. Nekik ez egyrészt nagyon fontos téma, másrészt, valószínűleg ez jó időnek számít. Sokadszor is megállapíthattam, hogy fura egy népség...
- Most mi van? - nézett rám értetlenül. Ezek szerint ezt komolyan gondolta.
- Ez neked jó idő? - bukott ki belőlem a röhöghetnék.
- Hát közepes, na - vont vállat.
- Én fázom - vitatkoztam. És még igaz is volt.
- Hol nőttél fel? Kaliforniában? - nevetett. - De ha akarod, visszamehetünk még, hogy felöltözz, vagy odaadom a kabátom, vagy...
- Nem kell, kösz, csak poén volt! - Annyira azért nem fáztam, persze kedves gesztus volt. És az a kabát...! Istenem, hasonló volt Jareden az Odaátban néha. - És a kérdésedre válaszolva, történetesen nem Kaliforniában, hanem Magyarországon. Tudod egyáltalán, hol van?
- Igen - húzta ki magát nagy büszkén, mint egy kisfiú, dicséret után. - Sőt, fővárost is tudok! Meg még a lakóhelyedet is!
- Honnan is? - nevettem. Itt valami azért sántít...
- Hát, a Facebook sok mindent elmond - mosolygott szégyenlősen.
- Gondolhattam volna!
- Hát izé...
- Ez ám a hozzászólás! - nyújtottam rá a nyelvemet. Néha olyan voltam, mint egy ovis. Ha ez neki nem tetszik, elmehet a búsba. Idővel talán megváltozom majd, de az nem ma lesz, és főleg nem egy srác kedvéért. Egy volt barátnőm mondta még régen: a srácok jönnek-mennek, de a barátság és a jókedv mindig megmarad. Aztán persze ő átállt a picsák oldalára, de mindegy, ez a mondás akkor is jó volt.
- Ja. - Most direkt csinálja? Készakarva húzza az idegeimet? A sunyi mosolyából úgy ítéltem meg, hogy igen. A szemét... Bár, ezt ellensúlyozza, hogy túl aranyos.
- Várj, én próbáltalak megkeresni téged Facebookon, de csak olyan találtam, ahol "lájkolni" lehet téged.
- És? Megtetted? - vigyorgott rám azzal a mosollyal, amitől, ha nem lennék ilyen képzett az ellenállásban, azonnal elolvadnék, és szétfolynék az aszfalton.
- Nem mondom meg. - Csak villantott felém egy kis vigyort, amivel megpróbált levenni a lábamról. - Köcsög - mondtam vigyorogva, természetesen magyarul. Angolul egyszerűen nem lehet káromkodni, körülbelül öt szóban kimerül az egész. (Bár tény, hogy a kedvencem a son of a bitch, de ezt inkább Amerikában használják.) Tom ilyen "he?!" fejjel nézett rám. Csak úgy, mint mindenki más, mikor nekiállok magyarul dumálni. Nem hibáztatom őket ezért, már megszoktam és lassanként ők is engem. Igaz, nem kis erőfeszítésükbe került a dolog.
- Mit mondtál? - pislogott meglepetten.
- Népművészeti tejesedénynek neveztelek.
- Aha... - mondta, és valószínűleg elkönyvelte magában, hogy többet kocsmában sem ismerkedik. - És miért nem angolul mondtad?
- Mert ilyen - és minden más - szempontból a magyar nyelv sokkal, de sokkal gazdagabb, mint az angol - kezdtem meg Tom okítását.
- Egyszer megtaníthatsz magyarul káromkodni! - vigyorgott rám.
- Hát még mit nem!
- Miért is? - értetlenkedett.
- Hát, ha egy bizonyos káromkodás neked, vagy rólad szól, nem túl jó, ha érted is.
- Oké, jogos... De mondasz egyet?
- Bűn ám, tudod? - kérdeztem vigyorogva.
- Akkor olyat, ami nem az. Amúgy, nem tűnsz kifejezetten jó kislánynak, aki házasságig szűz marad.
- Mintha az lennék... És te?
- Na, szerinted? - kérdezte. Volt egy olyan érzésem, hogy nem várt rá választ. - Szóval? Csak egy szót!
- Oké - húztam gonosz vigyorra a számat. (Vacilláltam valami nagy hülyeség vagy egy bonyolult kifejezés között. Végül az utóbbi nyert.) Ezért is imádtam angolokkal dumálni! Ha épp lekattantak az időjárásról, akkor tök jól lehetett velük beszélgetni. És mennyire le lehetett őket döbbenteni valami kis, magyar hülyeséggel! - Azt a rézfán fütyülő rézangyalának a rézhegedűjének a rézvonóját! - Jó, oké, kicsit túloztam, de Tom arckifejezése minden pénzt megért.
- Te nem vagy normális! - kezdett nevetni, miután túljutott a kezdeti sokkon.
- Ééés? Zavar? - kérdeztem nagyon keményen.
- Nem szoktak megijedni az emberek, hogy megvered őket?
- Hát, néha - mondtam vonakodva.
- Bocs, nem akartam... - kezdett volna bele a mentegetőzésbe. Csak tudnám, mit nem akart...
- Semmi gond, csak furcsa, hogy neked is eszedbe jutott.
- Mért, még kinek?
- Hát, körülbelül mindenkinek, akire eddig nagyon csúnyán néztem.
- Nos, nem szeretnék veled egy sötét sikátorban találkozni - rötyögött magában.
- Ha-ha - "nevettem fel." - De azért ezt megjegyeztem! - húztam perverz mosolyra a számat.
- Mondjuk, most, hogy mondod... - jelent meg az arcán ugyanaz az arckifejezés. Majd egy kis vigyorgás után az arcvonásai inkább aggodalmassá váltak. - Bocsi... Itt szerintem még túl korai perverzkedni...
- Nem! - vágtam rá rögtön. Majd rájöttem, hogy ez hülyeség, és azt fogja hinni rólam, hogy egy hülye kurva vagyok, aki mindenre kapható, akármikor. - Mármint, persze, hogy az, csak... - kezdtem bele hevesen gesztikulálva. Ő pedig értetlenül nézett. Most már egy határozatlan kurvának tűnhettem. Juppi...
- Szóval mi van? - szakította félbe az értelmetlen, semmitmondó szavak egymás után pakolgatását.
- Na, ez így elméletben már most tök oké. Legalábbis nálam. A legtöbben hülyének néznek, vagy ribancnak, de ez a stílusom. És nem vagyok könnyűvérű nőcske, ezt jegyezd meg. Te is idiótának tartasz most, igaz?
- Én nem nézlek annak - mondta, és őszintén a szemembe nézett. Hittem neki. Nyomatékosításként hozzátette: - Tényleg.
- Köszi. - Egy ideig csak csendben álltunk, majd úgy döntöttem, tönkre kéne már tenni ezt az "idilli" pillanatot. - Hülyén hangzott, mi?
- Hát egy kicsit - vont vállat mosolyogva.
- Szokj hozzá! - vetettem oda neki.
- Rajta vagyok az ügyön! De végül is, ki volt ennek a lényege? Mármint, amit magyarázni próbáltál?
- Az, hogy rég találkoztam ilyen sráccal, mint te. A legtöbb vagy rögtön le akar fektetni, vagy túl tisztelettudó. Tetszik, ez a kettős személyiség, ami benned van. Na, meg úgy látom, fantáziának se vagy híján.
- Hát ja... Furcsa lány vagy te, Effy-Lili - mondta elgondolkozva. És hányszor, de hányszor hallottam még tőle ezt a mondatot! Érdekes, de mikor ő mondta, szinte teljesen más volt, új értelmet kapott.
- Csak jó emberismerő. Vagyis valójában nem... De egyelőre te túl érdekes vagy ahhoz, hogy ne akarjalak megismerni. Jut eszembe! Hova is megyünk?
- Egy különleges helyre... - Mindig csak ez a "különleges hely"! Remélem, nem a szomszéd házba, vagy a sarki benzinkútra visz.
- És mikor leszünk ott? - kíváncsiskodtam. Majd megevett a fene, hogy megtudjam!

Izébigyók :)

Sziasztok :)

Gépem helyreállt - remélhetőleg egy ideig még így is lesz :) A fejezet már kész, csak be kéne gépelnem :) Ja, csak egyetlen apró probléma van... A gépem újratelepítésével együtt eltűnt az Office... Azzal együtt pedig ugye a Word... És csak egy másik olyan programom van, amiben van helyesírás ellenőrzés, de az nem túl jó, szóval valamit kell szereznem, de sürgősen :D Addig is megpróbálom nagyon figyelmesen átnézni :) 

Viszont addig is felhívnám a figyelmeteket egy új ,,projektre." Elkezdtem írni egy történetet, ami remélhetőleg nem csak blogon fogok közölni :) Már ha elég jó lesz, ugye... Viszont ahhoz, hogy be tudjam fejezni, és tudjam, mi nem jó, kellenek a kommentek :) Vagy legalább egy kattintás arra, hogy jó vagy nem jó :) Szóval visszajelzések :) Ja, és ahol majd a sztorit olvashatjátok:

The city of Dreams 

4. fejezet - Like The "Gilmore Girls"

Sziasztok!
Egy kis ízelítő:
- megismerjük Cass családját
- és Rosst (imádom ezt a pasit xD)
- meghallgatjuk Effy véleményét, aki nem számolt azzal, hogy a tévé nem az övé xD
- némi haj-baj xD
- éééés... Tom :D
Na, és néhány kérdés :)
Egy csak neked, Edina: 1. Melyik két osztálytársunkra ismertél a részből? xD
És a többieknek:
Ez leginkább Odaát-fanoknak: 2. Mond valamit az a név, hogy Ross?
Szívek szállodája és Odaát fanoknak: 3. Na és az, hogy Tristan? xD
Na, befogtam :) Puszi, jók legyetek, élvezzétek a tanévet, írjatok nekem kommentet, miegyéb :) Jó olvasást! (Már ha ennyi hülyeség után még elolvassátok xD)

4. fejezet - Like The "Gilmore Girls"

Már az autóban elért az a tipikus ,,fékezd a nyelved, Cassie-ékhez megyünk"-hangulat. Tudniillik, elég szabadszájú vagyok. (Ez van, na.) De még én is tudom, hogy náluk jobb, ha befogom és illedelmesen bólogatok.
Jelen pillanatban viszont aggódhattam még egy dolog miatt. Az esti randi Tommal... Na igen. A srác tök aranyos, meg minden, szóval egyáltalán nem értem, miért parázok annyit. Viszont Cass mintha a lelkembe látna.
- Miért vagy ilyen szótlan? Félsz az estétől? Tom nem tűnik olyan srácnak, aki harap. Legalábbis nem az első randin...
- Fogd be! - tromfoltam le. - Lehetnél egy kicsit együttérzőbb!
- Miért? Mert Tom randizni hívott? Nem lehet az olyan rossz!
- Hát, ha rajtam múlik...
- Nem lesz semmi gond! Higgy nekem!
- Nem mondhatnám, hogy meggyőztél...
Nem sokkal ezután már a barátnőmék házánál voltunk. Pontosítok: annál a minikastélynál, ahol Cass felnőtt. (Nem tudom, hogy sikerült neki...) Az egész épület olyan, mint egy múzeum. A méreteiről már nem is szólva! A tulajdonosok pedig... Ilyen esetben szoktam azt mondani, hogy: kész...
Egy udvarias üdvözlés után már be is terelgettek minket az ebédlőbe. (Az egyetlen, amin csodálkozom, hogy nincs külön reggelizőjük, ebédlőjük, meg vacsorázójuk. Igazán úttörők lehetnének ezzel a sznob társaságukban. Bár, talán jobb, ha ezt nem említem meg nekik.) Ekkor eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna reggeliznem, hiszen itt mindig négyfogásos ebédet kapunk. Pedig még csak szombat van! Na, nem mintha annyira tartanám ezt a vasárnapi ebéd-kultuszt - otthon se nagyon sikerült -, de azért mégis.
Ekkor alig tudtam elfojtani egy vigyort... Egy régi emlék, talán még általános iskolából. Évnyitón állunk, a faluba pedig új lakók költöztek. Mellettem áll egy lány, és suttogva beszámol nekem arról, hogy milyen furcsa az új család.
- ...és képzeld el, vasárnap palacsintát ettek! - A hangja teljes felháborodást tükrözött. Neki ez szentségtörésnek számított. Hát igen... Bármennyire is menő volt, örök életére ilyen korlátolt maradt.
- Jól van, Lili? - kérdezte Cass anyukája. Valószínűleg feltűnt neki az idióta vigyorgásom.
- Igen, persze - bólogattam mosolyogva.
Az ebédre egy szavam se lehetett, kifogástalan volt - mint mindig. Közben udvarias csevegés folyt, szalonképes témákról, például iskola, meg... iskola.
- Lili, maradj ma itt estig! - invitált kedves békamosollyal Cass anyja. Teljesen ledöbbentem. Ilyet még sose csinált... Most mi oka van rá?
- Én... - kezdtem bele, de sehogy sem tudtam értelmesen és illedelmesen megfogalmazni azt, hogy "nem, mert rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy pár óránál többet maradjak ebben a Sznoblandben, és amúgy is, este randim van Tommal." Cass jó barátnő módjára szerencsére kisegített.
- Lilinek programja van ma este - mondta egy bűbájos mosollyal. Ő tudta, hogy kell bánni az anyjával. (Végül is, volt rá jó pár éve...) Ellentétben a bátyjával, Tristannel.
Bírtam a srácot, jó arc volt. Még csak párszor találkoztam vele, mikor itthon volt. Mivel ő lelépett egyetemre Amerikába. (És milyen jól tette!) Igazi lázadó típus volt, nem úgy, mint a húga. Cass csak akkor mert tilosban járni, ha nem látta senki. Tristan viszont bátran beszólt bárkinek, ha úgy látta jónak. Mások ezt neveletlenségnek tartották - tény, hogy kicsit az is volt -, de azért nem volt durva sosem. Cass számtalanszor elmondta, hogy a bátyja a példaképe, hogy rá akart hasonlítani, de sosem volt hozzá elég bátor.
- Ó, és mi lenne az? - hirtelen az egész család tekintete rám szegeződött. Kicsit kínosan éreztem magam.
- Hát csak találkozom egy fiúval. - Aki már annyira nem is fiú.
- Egy nagyon remek fiúval! - egészítette ki Cass.
- És honnan ismered? Az iskolából? - kíváncsiskodott továbbra is a nő.
- Nem - mondtam.
- Igen - szólalt meg Cass ugyanabban a pillanatban. Ránéztem, ő pedig elkezdte kimagyarázni. - Hát végül is, először az iskola előtt találkoztunk vele - Ez igaz is volt... -, aztán máshol. Akkor elmondta, hogy már akkor szívesen megismerte volna a mi Lilinket - mosolygott Cass.
- Igazán romantikus - olvadozott a nő. - És mi a neve a szerencsés fiúnak?
- Tom. Tom Sturridge.
- Igazán jó név - mondta Cass apja, aki eddig nem szólt hozzá a beszélgetéshez. Mit ne mondjak, igazán értékes egy megjegyzés volt.
- Igen, szerintem is - bólogattam.
Úgy fél órával később - amit inkább fél évnek éreztem - már sikerült elszabadulnom. Szerencsére a sofőr hazavitt mindig. Őt például bírtam. Mikor már haza szokott vinni, mindig be szoktam ülni mellé előre.
- Hello, Ross! - köszöntem neki vidáman.
- Milyen mosolygós vagy ma! - mondta, miközben becsukta mögöttem az ajtót.
- Te is az lennél, ha ilyen kínos beszélgetés után elszabadulhatnál onnan!
- Kislány, mindenki örül, ha kiszabadul onnan. Nem való az ilyen hely a köznépnek - vélte Ross. Én pedig tökéletesen egyetértettem vele.
- Aha - mondtam és kinyújtóztam az ülésen.
- Mi a programod mára? - érdeklődött.
- Csak nem akarsz felszedni?
- A világért sem! Illetve, persze... Ebből már sehogy sem jövök ki jól, ugye? - nevetett fel.
- Hát nem. - Amúgy Ross jól nézett ki, kedves is volt, csak volt barátnője. Meg milyen szappanopera-hangulatú lenne már, ha összejönnék a gazdag barátnőm sofőrjével? - A kérdésedre válaszolva: este randim lesz.
- És ki a szerencsétlen zsákmányállat?
- Úgyse ismered, Tom Sturridge-nek hívják.
- Tényleg nem... De ismerős a neve. Honnan?
- Színész.
- Ja, oké! Na, megérkeztünk, kislány!
- Köszi, Ross!
- Ne köszönd, ezért fizetnek!
- Mindegy, köszi! És vigyázz magadra! - mondtam, miközben kiszálltam. A férfi csak megcsóválta a fejét. Igaz, hogy csak hat évvel idősebb nálam, mégis mindig kislánynak tart. Néha idegesítő, de amúgy tök jópofa, mert úgy érzem, mintha lenne egy bátyám.
Már vágtattam fel a lépcsőn a lakásomba. Igaz, hogy még csak három óra volt - hosszan elhúzódott az ebéd... -, én máris késztetés éreztem arra, hogy készülődjek.
Végül mégis elvetettem az ötletet, és leültem ,,agyleépíteni" a tévé elé. Bámultam a sok hülyeséget, ami onnan áramlik kifelé és elgondolkodtam, hogy mi a halálért is van nekem tévém? Szinte soha nem nézem. Ha hírekre vagyok kíváncsi, akkor net, újság, rádió. Ha filmet, netalántán sorozatot akarnék, azt szintén interneten nézem - és ott még reklám sincs. Hát ennyit a színvonalas műsorokról - gondoltam és kikapcsoltam a készüléket. Éppen valami talkshow ment, ami már az anyanyelvemen se tudott lekötni, ahol enyhén szólva érdekes emberek voltak benn. Itt viszont még ezt se lehet mondani... A lehető legátlagosabb emberek voltak és - kész csoda! - minden foguk megvolt! Ha ezt egy magyar tévétársaság meglátná, hülyére röhögnék magukat. Ezzel akarnak nézettséget?!
Egy óra után már végképp nem tudtam mivel elütni az időt, úgyhogy elkezdtem készülődni. A hűvös, kora tavaszi időre tekintettel felvettem egy vastag, szürke kabát-szerű pulóvert, alá pedig egy fekete pólót, amin egy ,,No pictures, please!" felirat díszelgett. Mindehhez fekete csőfarmer és mintás tornacipő - és már kész is voltam! Az egyetlen gondom az volt, hogy mit csináljak a hajammal? Tudniillik, nem kicsit volt kezelhetetlen, viszont nagyon hosszú volt! Már vagy tíz éve növesztem. Emlékszem, hogy az egyik régi osztálytársam mindig le akarta vágni, csak hát soha nem volt nála olló. Szívás...
Végül aztán úgy, ahogy tudtam, kifésültem a hajam és hagytam, ahogy van. Végül is, ez volt a legjobb megoldás. Ha most órákat szórakoznék a dologgal és csak azért tetszenék neki, akkor ennek semmi értelme, hiszen amúgy sose sikerül normálisan megcsinálni a hajam. Jó, mi? (Amúgy, utálom ezt, de ez van, ilyen az élet, satöbbi, satöbbi...)
Végre - bár nagyon-nagyon lassan - elérkezett a hét óra. Tom többé-kevésbé pontos volt. Öt perccel előbb jött, de ez nem is baj.
Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig lezseren az ajtófélfának támaszkodva állt.
- Szia! - köszöntem neki mosolyogva.
- Öhm, helló! - Basszus, ez a mosoly...! Azt hittem, helyben elalélok!
- Szóval, hova megyünk? - Csak tudnám levakarni magamról ezt a bárgyú vigyort...
- Egy különleges helyre! - kacsintott. Én még mindig teljes homályban voltam...

3. fejezet - Strange morning

Sziasztok! Visszatértem! Akár örültök, akár nem. Csak a gépem romlott el! Nem hagynám abba, ez az eddigi kedvenc történetem :) Köszi a kritikákat, válaszoltam is :)
Remélem, tetszeni fog ez a rész, melyben...
- Eff hívást kap Valakitől, de a szitu érdekesen alakul,
- megtudjuk, mit reggelizik,
- sorozatfüggése a tetőfokra hág (szeretnétek... xD),
- a szokásosnál megpróbál humorosabb lenni és nem mindig sikerül xD
Várom a kommenteket :) Ha már mondanivalótok nincs, legalább azt írjátok meg, hogy Dean, Sammy vagy Cas. És nézzetek Odaátot, mert az jóóó :) (És a történetben is lesz némi szerepe xD) Amúgy, tudjátok milyen fura azt leírni egymás után, hogy Cass (mármint Cassie) és Cas (azaz Castiel)? xD Na jó, befogtam :D
Csak még vmi: köszi Edina a b*szogatást, hogy írják már, miután jó lett a gépem :D
Kommenteket várom, remélem, tetszik a rész :)

3. fejezet - Strange morning

A reggel elég érdekesre sikeredett... Illetve... Miket is beszélek! Reggel? Már ha fél tizenegy annak számít... (Ebben teljesen egyformák voltunk Cass-szel. Ha valaki tíznél korábban fel mert ébreszteni, arra halál! Kivéve, ha valami nagyon nyomós indokot tud mondani.)
Cassie feküdt az ágyon és nyöszörgött. Én ezzel szemben friss voltam - már amennyire ez lehetséges egy ilyen este után.
- Hé, csajszi! Ki az ágyból!
- Kuss! - és fejét a párnába fúrta.
- Hogy beszélsz? Kidoblak ám a lakásból! - fenyegettem egy palacsintasütővel.
- Ja, persze - röhögött a párnának.
- Na, kelj fel, Csipkerózsika!
- Nem.
- De.
- Nem.
- Dehogynem! - mondtam, és megfogtam a lepedőt, majd egy súlyemelő és egy birkózó együttes erejével kirántottam alóla, mire ő nagyon elegánsan, takaróstul, mindenestül a padlóra zuhant.
- Ezért még kapsz! Mármint, ha fel tudok kelni... - Felsegítettem, az első dolga pedig rögtön az volt, hogy fejbe dobjon egy párnával. Én visszatámadtam, majd kialakult egy rögtönzött párnacsata. Mikor már mind a kettőnket eléggé felébresztett a rögtönzött harc, úgy döntöttem, ideje valamit enni. Ennek az apropója csak annyi volt, hogy én már baromi éhes voltam, de ha már itt volt Cass, akkor megvártam. Túlságosan jólelkű és előzékeny vagyok - sóhajtottam fel magamban.
Már az asztalnál ültünk és tömtük magunkba a sok egészségtelen szirszart, amivel a héten teletömtem a hűtőt. Ilyen hetek után szoktam olyan dolgokat enni, mint például fagyis zsemle. Nos, nem épp a legfinomabb kaja, de kétségtelenül érdekes. Az is lehet, hogy meg kéne mutatnom egy angol szakácsnak. Még a végén nemzeti étel lesz belőle... Miért is ne? Abból kiindulva, hogy ezek az angolok miket meg nem esznek...
- És - szólalt meg Cass, miközben egy szelet nutellás-csokireszelékes kenyeret tömött magába -, konkrétan mi is történt... Négyünk között?
- Megadtad Robnak a számodat. Engem meg randizni hívott Tom.
- Király! - kezdett visítozni. - És mikorra beszéltétek meg?
- Nem tudom. Szerintem a srác el is felejtette, hogy elhívott. Nem igazán volt józan. Na jó, úgy be volt állva a végére, hogy az már művészet - nevettem.
- Te sem voltál épp a józanság mintaképe...
- Na és te?
- Mindegy - pirult el. Érzékenyen érintették az ilyen megjegyzések. Cass-t egy kicsit (nagyon) úrilánynak nevelték, akit én szedtem ki a csigaházból, amiben a szülei nevelték. Persze később bebizonyosodott, hogy igenis ért a piához, a bulihoz, a zenéhez, a filmekhez, a sorozatokhoz... Azaz mindenhez, amihez ilyen korban szükséges.
Viszont egy dologban nem tudtunk dűlőre jutni. A kérdés pedig az, hogy a Supernaturalból most akkor Dean, Sammy vagy Cas? Én egyértelműen ,,Deangirl" vagyok, ő pedig nem tud választani a két testvér között. Mondtam neki, hogy legyen inkább Team Castiel, azaz Cas, mert az úgy pont jó a nevéhez. Cassie és Castiel, jól hangzik, nem?
- Amúgy is - kezdett bele újra -, miből gondolod, hogy nem fog rád emlékezni? - Vállat vontam. - Nem vagy túlságosan felejthető jelenség. Bocs, hogy tőlem kell megtudnod, de így van.
- Figyelj, tök részeg volt a srác, ráadásul a kezére írtam a számot. Na, szerinted mennyi az esélye, hogy rajt lesz és tudja kié, meg még fel is hív? Egy a millióhoz, körülbelül... - oktattam ki.
- Ahogy érzed. De szerintem fogadjunk! Tuti, hogy még ma felhív!
- Hülye vagy - hagytam rá. - Na jó, fogadjunk, ha akarsz! Mennyibe?
- Három font.
- Kezet rá! - Kezet fogtunk, így megköttetett a fogadás. Úgyis nyerni fogok...
- Mit gondolsz, Rob fel fog hívni?
- Aha.
- Ő se volt túl józan.
- És? Te legalább a telefonjába írtad a számod.
- Ja... És te végül is miért a kezére?
- Mert nem volt nála a mobilja. Azt mondta, hogy elég feledékeny. Ergo: nem fogja tudni, kié az a szám a kezén.
- Pont ezért fog felhívni: hogy megtudja. Olyan srácnak látszott, aki nem fél utánakérdezni a dolgoknak.
- Ja, csakis...
Még egy ideig dumáltunk egy csomó hülye jelentéktelen dologról, mikor végre eljött annak az ideje, hogy elkezdjünk készülődni. Ugyanis hivatalosak voltunk egy ebédre, méghozzá Cassie szüleihez. Nem volt épp ínyemre a dolog. Cassie szülei tipikusan sznobok voltak, akik a kicsi lányukat ,,megfelelő" nevelésben akarták részesíteni. Ebből az következik, hogy az én szüleimnek ez nem jött össze. Miből gondolom ezt? Abból, hogy én olyan vagyok, mint egy normális - itt kell röhögni - tizenéves. Az jutott egyszer eszembe, hogy Cassie Lorelai Gilmore. De most komolyan! A szüleiben megvan ugyanaz a sznobizmus, mint a Gilmore szülőkben, ő pedig ki akar törni, mint Lorelai. A szombati ebéd pedig a pénteki vacsora megfelelője. Vicces, nem? Mármint, nem ez az egész, hanem az életet egy sorozaton keresztül nézni.
- Eff! - kiabált át Cass a nappaliból.
- Hm? Mi az? - kérdeztem vissza, miközben bepakoltam a mosogatógépbe a reggeli alatt használt tányérokat. Őszintén szólva, nem lett volna gusztusom kézzel elmosni...
- Jössz nekem három fonttal! - lobogtatta meg előttem a telefonomat, amin ott állt feketén-fehéren (na jó, valójában fekete-lilán...) A Név. Azaz Tom Sturridge. Király... - Nem veszed fel esetleg? - kérdezte, miután már fél percig csak bámultam a mobilra.
- Ööö... Nem - jelentettem ki remegő hangon.
- Mért? Hülye vagy?
- Neki... Neki nem most kell felhívnia. Ez... Ez nem épp megfelelő időpont.
- Ahogy érzed - vont vállat, majd olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. - Szia, Tom!
- Cassie? - kérdezte döbbenten a srác a telefon túloldalán.
- Igen - válaszolta a barátnőm mosolyogva.
- Ez nem Effy száma?
- De! - Ekkor Cass-szel szemben olyan arcot vágtam, mintha épp le akarnám fejezni.
- Akkor...? - értetlenkedett Tom. Na, egyre királyabb a nem létező kapcsolatunk...
- Ő most épp nem tud a telefonhoz jönni.
- Miért?
- Mert fél... - Ekkor már nagyon baljós arckifejezéssel néztem rá, amitől úgy érezte, hogy talán nem úgy kéne befejezni a mondatot, hogy igaz legyen. - Fél óránk van arra, hogy odaérjünk a szüleimhez, ő pedig épp készülődik. - Nagyot sóhajtottam, a veszély elmúlt. De Cass-t akkor is ki fogom nyírni!
- Azért beszélhetnék vele? Csak fél perc az egész!
- Nem is tudom... - ingatta a fejét Cassie.
- Légyszi! Tényleg csak fél perc! - könyörgött Tom. Cass kérdőn nézett rám, én meg tanácstalanul vissza. A barátnőm közben eltátogta, hogy ,,tuti odavan érted, ha így könyörög!" Ekkor megadtam magam. Néhány mély levegő után átvettem a telefont, és igyekeztem nem remegő hanggal beszélni és nem összeesni. Nem mintha annyira elájultam volna Tomtól, épp ellenkezőleg. Akkor meg mitől ez a fura émelygés?
- Szia! - Meglepő módon egész hétköznapian hangzott.
- Szia! Figyelj, tegnap beszéltük, hogy ma elmegyünk valahova... Ez még mindig áll? - A hangján némi zavart éreztem. Na, fene! Legalább nem vagyok egyedül ezzel...
- Öhm... Izé... Persze - nyögtem ki nagy' nehezen.
- Oké! - derült fel. - Hétkor jó, ha hozzád megyek? Mármint, ha megmondod, hol laksz.
- Persze! - Gyorsan lediktáltam neki a címet. - Nem nehéz megtalálni! Ha mégsem sikerül, kérdezz meg valakit, aki környékbelinek látszik, és kérdezd meg, hol lakik Effy. Tudni fogják.
- Igen? Jó szomszédjaid vannak. És... hogy néz ki egy környékbeli?
- Rá fogsz jönni. A hely tele van zenészekkel meg őrültekkel. Mármint, jó értelemben.
- Fura lány vagy, Lili. És ezek szerint fura helyen laksz. - Szinte meghatódtam attól, hogy Lilinek hívott. Mióta Cass elterjesztette az Effyt, szinte senki nem hívott a rendes nevemen. Főleg nem egy srác, aki már akkor ,,enyhén spicces" állapotban volt, mikor megismerkedtünk.
- Ez van. Szokj hozzá a gondolathoz! - nevettem. - Amúgy, hova megyünk? - kíváncsiskodtam.
- Idejében meg fogod tudni - mondta rejtélyesen.
- Kösz szépen - húztam a számat. Na, itt az egy milliós kérdés: mit vegyek fel?
- Ha most az érdekel, mit kéne felvenned, elárulom, nem kell kiöltözni.
- Ezt honnan...? - képedtem el.
- Van egy húgom. És nem te vagy az első lány, akivel randizni fogok.
- Ha így indítottál a többinél is, eljutottál a randikra? - nevettem.
- Nagyon vicces... Igen, eljutottam.
- Öhm, bocs, Tom, de le kell tennem, tudod, készülünk.
- Oké, akkor hétkor. Szia!
- Szia... - csuktam össze a telefont.
- Hát, ti aztán jól egymásra találtatok!
- Mert?
- Már most, hogy csipkelődtetek! - nevetett Cass.
- Tényleg készülnünk kéne - tereltem a témát.
- Még van egy óránk! - dobta le magát a kanapéra. Hát igen... Cassie már otthon érzi magát.
- Igen, de a sofőr háromnegyedkor már itt lesz. - Na, igen. Cassie-éknek saját sofőrjük van. Én is szép társaságot tudok kiválasztani, ugye? Összejönni egy színésszel, barátkozni egy milliomos csemetével... Az élet egy szar film, szokták mondani. Ez igaz az enyémre is. Leszámítva, hogy szar.
Úgy tíz perc után elég szalonképesen néztünk ki. Mármint, Cassie szüleihez mérten szalonképesen... Pár perc után már hallottam is a csengőt, miszerint megjött a kocsi. Király. Kezdődjék hát a rémálom! Show time!

2. fejezet - ,,Nem vagyok én részeg, csak hát..."

Sziasztok!
Itt a második fejezet! Tudom, elég rövidek, de ilyen pár napos frissítéshez szerintem megelel a hosszúságuk, nem? Javítsatok ki, ha rosszul mondom xD
Itt elég sok dolog kiderül Effyről, hogy milyen lány xD Ja, és elárulom: eredetileg nem terveztem Effynek hívni xD
És néhány dolog... :P Ez egy trilógia, vagyis három részből áll. Az összefoglaló cím az, hogy I love London, az első kötet címe pedig: A sip of story, a másik kettőét még nem tudom :D
És csináltam egy oldalt, ahol fent van az összes szám linkje. Lehet, hogy a zenék nem igazán jellemzőek a fejezetre - ahogy a mostani sem -, de egy sor pont megfelelő címnek, szóval... Értitek.
És végül, de nem utolsó sorban: köszönöm a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok :) ♥
Jó olvasást és kommentelést ehhez a fejezethez is :D

2. fejezet - ,,Nem vagyok én részeg, csak hát..."

Otthon csináltam valami takarítás-félét, hogy mire Cass ideér, ne úgy nézzen ki a lakás, mint egy disznóól - mert bevallom, nem vagyok túl pedáns ember. (Ez körülbelül azt jelenti, hogy meg tudnék őrülni, ha mindig minden a helyén lenne.) Betettem a mikróba egy pattogatott kukoricát és megpróbáltam nem elégetni, ami kivételesen össze is jött. Majd feltúrtam a táskáimat, a szekrényt és minden létező helyet, hogy megtaláljam a filmet. Végül a leglehetetlenebbről, a neszesszerem aljáról került elő.
Egy ideig gondolkoztam, aztán eszembe jutott, hogy mikor már pakoltam össze, akkor jött be a húgom azzal, hogy ezt a filmet meg kell néznem! Már csak ez az egy cucc volt elől, és amikor nem látta, beleraktam ebbe. Ki is akadt volna, ha tudná... Ő teljesen az ellentétem. Rendszerető, szorgalmas, jó tornász és mindig azt teszi, amit kell, és amit elvárnak tőle. Megfogadtam, hogy jövőre, a tizenhatodik születésnapján elviszem egy koncertre, ahol aztán ISZUNK - így, nagybetűvel. Mert bármennyire mások vagyunk, egy dologban hasonlítunk: a zenei ízlésünk. Ezért gondoltam azt, hogy ott és akkor. Meg kell tanulnia inni a kiscsajnak... És nem azért, hogy berúgjon, hanem, hogy az ízeket élvezze. (És mellesleg nagyon sokat segít abban, hogy fel tudj oldódni idegen emberek között.)
Mikor mindennel végeztem, Cass, mint a szélvihar jött be.
- Időben - kacsintottam rá.
- Mert?
- Épp most végeztem.
- Király! Akkor?
- Esetleg egy sör előtte? - Szokás szerint, ugye... Általában, ha filmet néztünk, egy sört megittunk előtte, mert mindig elemeztük is az adott mozit és így jóval érdekesebb volt. Például mikor a Twilightot néztük, kielemeztük Edward nadrágját és azon a khm... domborulatokat.
- Vissza tudnám én ezt utasítani? - nevetettet.
- Nézzük csak... Nem!
- Irány az Angel, ugye? - Válaszul csak egy vigyort és egy bólintást kaptam.
Út közben fecsegtünk mindenféle hülyeségről, totál értelmetlenül - pedig ma még egy korty piát se ivott egyikünk sem. Mikor odaértünk, John, a pultos már messziről integetett nekünk.
- Sziasztok, csajok! Szokásosat?
- Aha. - Majd elindultunk volna az asztalunk felé, mikor megláttam, hogy ott már ülnek. - Hé, Joe, ki az a két fickó?
- Ó, bocs, Effy - Cass neki is így mutatott be... -, el akartam nekik magyarázni, hogy az foglalt, de akkor már igazából leültek.
- Mindegy, semmi nem jelezte, hogy az! - legyintettem mosolyogva, de közben azért füstölögtem magamban. - Azért köszi! Amúgy, kik ők?
- Robert Pattinson és Tom Sturridge - adta meg a választ Cassie.
- Ezt nem hiszem el! Ez a pasi üldöz, vagy mi a franc?!
- Nagyon úgy néz ki - röhögött a barátnőm. Ezzel természetesen magunkra vontuk a két srác figyelmét is. Tom már ránk mosolygott, mintha ismerne minket, pedig csak egyszer látott, akkor is az utcán, több száz emberrel együtt.
- Te, biztos, hogy még mindig meg akarjuk nézni azt a filmet?
- Nem tudom. Szerintem így még viccesebb is lesz. - Egy ideig mind a ketten csak vihogtunk, mikor valaki megszólalt mögöttünk. Naná, hogy az ,,üldözőnk..."
- Sziasztok, a haveromnak tetszel, ööö... - fordult Casshez.
- Cassie - sietett a segítségére a barátnőm.
- Szóval, Cassie, bejössz Robnak és azt kérdezi, hogy nem ülnétek oda hozzánk?
- Igazából nekünk most dol... - kezdte Cass, de félbeszakítottam.
- Nagyon szívesen! - kacsintottam a barátnőmre egy ilyen ,,jó poén lesz!"-arckifejezéssel. Tom elmosolyodott - rám nézve! -, majd elindult, mi pedig követtük.
- Szia! - köszöntünk oda Robnak. Tom pedig elkezdte a bemutatást.
- Cass, Rob, Tom, te pedig...
- Effy - mondta Cass.
- Lili - vágtam rá ezzel teljesen egy időben.
- Akkor most? - nézett ránk tanácstalanul a két srác.
- Effy - hagytam rá Cassre. - Aki amúgy Lili.
- Hogyhogy? - kérdezte Rob.
- Lilinek hívnak, de van egy sorozat, amiből egy Effy nevű csajra hasonlítok, ezért Cass elnevezett Effynek.
- Skins - mondta halkan Rob.
- Mi van? - tört ki röhögésben Tom.
- Nézed? - fordultam kérdőn Robhoz.
- Hát, öhm... Egy időben túl sok szabadidőm volt, na!
- Én nem ismerlek - húzódott el Tom a haverjától, ezzel egyre közelebb kerülve hozzám.
- Mi is nézzük - vigyorogtam rá.
- Az más. Ti tizenhat éves lányok vagytok, ő meg huszonnégy éves srác.
- Kösz a bókot, de valójában ő tizenkilenc - mutatott rám Cass -, én meg tizennyolc.
- Bocs a tévedésért.
- Semmi gáz, jól esett! - nevettünk össze Cass-szel.
- Én ma már láttalak titeket - kezdett gondolkozni Tom.
- Mi is téged.
- Eszembe jutott! Ti beszélgettetek éppen rólam, igaz? - mosolygott ránk azzal az őrjítő, féloldalas mosollyal.
- Aha!
- Volt egy tök jó mondatotok... ,,Ugye nem az a csilivilli vámpírfaszi játszik benne?" Ezzel asszem rád céloztak, haver! - vágta oldalba Tom Robot.
- Köszi, csajok, máris imádlak titeket!
- Mi már csak ilyenek vagyunk!
Némi elfogyasztott ital után már sokkal oldottabban beszélgettünk és megtudtuk, hogy igazából nem Robnak tetszett Cass, hanem Tomnak én. Bár az este végére már Rob és Cass között is úgy tűnt, mint lenne valami...
- Tudjátok, mit kell megkóstolnotok egyszer?
- Na?
- A jó, magyar házipálinkát!
- Észben tartom! - mondta Rob, aki nem úgy nézett ki, mintha bármit is meg tudna jegyezni. Mondjuk, ez lehet, hogy kivétel...
- Nagyon üt! - jegyezte meg Cass. Hát igen, ő már tapasztalta... Egyszer volt nálunk, és ki kellett próbálnia. Alig tudtam leállítani, hogy ne kóstolja meg az ágyas pálinkából a gyümölcsöket. Nagyon durva volt, evőpálcikával szedegettük ki belőle, de már a szagától is be lehetett rúgni. Mondjuk, lehet, hogy Cassnek abban az állapotban már totál mindegy lett volna. Miután ő kidőlt, az otthoni barátaimmal megállapítottuk, hogy az angolok - általánosítsunk csak! - nem tudnak inni.
- Nincs nálad egy igen kicsi? - nézett rám könyörgően Tom.
- Sajnos nincs... De ha egyszer eljöttök hozzánk, Magyarországra, akkor ott kaptok.
- Szavadon fogunk! - Úgyis elfelejtik...
Az egész társaságból még én tűntem a legjózanabbnak. Még jó, hogy Cass ma nálam lesz, mert ha a szülei ilyen állapotban látnák, eléggé kiakadnának. Igaz, hogy már elmúlt tizennyolc, de ő egyedüli gyerek és szinte mindentől óvni próbálták. Ezért is nem tetszett nekik, hogy én ilyen vagyok, hogy mindent kipróbálok. Próbáltak visszafogni engem is, próbálták Casst eltiltani tőlem, de rájöttek, hogy felesleges. Meg arra is, hogy Cass már túl idős ahhoz, hogy bármit is megtiltsanak neki.
Arra viszont már nem is emlékszem, hogy hogyan lettünk ilyen jó barátok ezzel a furcsa lánnyal. De azt tudom, hogy ő volt az első, akivel itt jóban lettem, és szeptember első hétvégéjén már ott aludt nálam. Igaz, akkor még elég nagy káosz volt a lakásban, mert a cuccaim mindenhol voltak, csak a helyükön nem.
- Hé, Eff! - szólított meg Tom.
- Hm? - fordultam hozzá nagyon értelmesen.
- Mit szólnál egy randihoz?
- Mikor?
- Holnap?
- Oké.
- Mi a számod? Majd felhívlak! - gyorsan leírtam neki egy darab papírra, és a lelkére kötöttem, hogy tegye el. Ezt persze elfelejtette. Lényegtelen...
Viszont mellettünk Cass és Rob némileg okosabbnak tűnt, ők telefonba írták a számot. Viszont az látszott, hogy nagyon összemelegedtek... Sőt! Cass már az asztal alatt Rob kezét fogta, és szinte az ölében ült. Az órára néztem, és hajnali kettőt mutatott. Elgondolkoztam, hogy ez úgy mégis, hogy lehet? Hiszen fél hatkor indultunk el! Jól elbeszélgettük az időt, ez tény és való.
- Hé, hősszerelmes! Ideje mennünk! - mondtam Cassnek.
- Most miért? Olyan jól elvagyunk!
- Jól mondja a kiscsaj! Maradjatok még! Hisz' még gyerek az idő! - noszogatott Tom.
- Cass, éjjel kettő van, és holnap délben a szüleidnél kell lennünk! - emlékeztettem.
- A picsába... - És szinte rögtön kijózanodott.
- Még hívlak! - mondta Tom nekem, Rob pedig Cassnek.
- Oké - kacsintottam. - Jó este volt, köszi srácok!
Cass-szel hazafelé kielemeztünk minden egyes részletet. Már amennyire ez ilyen állapotban sikerült, ugye...

1. fejezet - As perfect strangers

Sziasztok :) Megjött az első fejezet, remélem, hogy tetszeni fog! Bocsi a túlzott skinses utalásokért :$ Írjatok véleményt, légyszi :) Őszintét! :) Köszi, puszi :)

1. fejezet - As perfect strangers

Az ébresztőóra vad csipogással hívta fel a figyelmemet arra, hogy ideje lenne felkelnem. Bennem a volt az a „csak még öt percet”-érzés, de tudtam, hogy sietnem kell. Mint mindig... Így hát inkább kimásztam az ágyból - igaz, nem túl nagy kedvvel. A fürdőszoba felé menet eszembe jutott, hogy igazán lelkesedhetnék! Hiszen az álmom teljesült! Előbb, mint vártam.
Nem sok tizennyolc éves lánynak adatik meg, hogy kijut Angliába ösztöndíjjal. Keményen kell hozzá dolgozni. Én ezt megtettem, ez itt a munkám gyümölcse. Ja, és a pluszpont: nincs kolesz, saját lakásom van! Persze ez csak anyukám nagybátyjának köszönhető. (Akiről amúgy soha nem gondoltuk volna, hogy ezt megteszi, hogy odaadja a lakást. De mégis, és ez jó!) Ő visszament pár évre Magyarországra, mert honvágya volt, a lakást éppen ki akarta adni, mikor hallotta, hogy én kijövök és odaadta. Igaz, a sulival kellett tárgyalni, hogy beleegyezzenek a saját lakás-dologba, de megérte.
Mikor kijöttem, és először beléptem az ajtón, azt éreztem, hogy valaki teljesen más vagyok. Az a Lili, aki otthon voltam, otthon is maradt. Persze, azért néhány dolgot magammal hoztam az ottani énemből... Például a CD-imet és a stílusomat. Azon kívül szinte mindent megváltoztattam magamon, kezdve a hajszínemmel. Utáltam a szőke hajamat! Mindig jó kislánynak tűntem tőle meg hülye libának. Hát kösz szépen, ebből nem kérek! Úgyhogy azóta sötétbarna hajam van. Ami valljuk be, jól áll.
Mire ezen gondolatmenetet lefuttattam a fejemben, már ki is ült egy mosoly az arcomra. Hiszen, hé, miért is kéne, hogy rossz kedvem legyen? Az élet szép - mármint jelen pillanatban.
Negyed órával később már teljesen elkészülve jöttem ki a fürdőszobából. Belibbentem a konyhába, ahol kikaptam a hűtőből egy kis tejet, a szekrényből meg némi müzlit. A müzlit cseppet sem illedelmes módon beleöntöttem a számba, majd ittam rá tejet. Körbenéztem, nem látta-e valaki? Oltári nagy égés lenne, ha kiderülne, hogy néha ilyeneket csinálok. A jó kislányok, akik ösztöndíjjal jutnak ki külföldre tányérból eszik a müzlit. Hát én nem. Nem vagyok jó kislány, de kit érdekel?
Igazából már nem tudom, mért jöttem ki. Szórakozni vagy tanulni? Tanulás közben szórakozni vagy szórakozás közben tanulni? Az is lehet, hogy teljesen mindegy a dolog. Azt tudom, hogyha már küzdöttem érte, akkor már használjam is ki a dolgot! De hasznosan.
Ekkor elővettem egy tányért, beleöntöttem a tejet, a müzlit pedig a számba. Doboz helyett a tálból ittam.
- Így, ni - mondtam csak úgy magamnak. Ez tökéletesen szimbolizálja a filozófiámat. Egy ideig néztem a pulton fekvő dolgokat, aztán elnevettem magam. Ilyen hülye is csak én lehetek, hogy most ezen kezdek filózni, hogy a reggelizési szokásaimon múlik, hogy milyen lány vagyok és mért is vagyok itt. Beraktam mindent a mosogatóba, majd az órára pillantottam. Cseppet sem meglepetten konstáltam, hogy már csak nyolc percem van beérni az órára. Király. A suli meg öt percre van innen. Rekordidő alatt szedtem össze a cuccaimat, majd szinte sprinteltem a suliig.
Időben odaértem - hála az égnek.
- Íme Miss Mindenhova Időben Odaérek! - élcelődött Cassie, a barátnőm. Kinyújtottam rá a nyelvem.
- Nem késtem el!
- Éppen, hogy.
- Jó, jó, csak menjünk már! - pillantottam oldalra. Cass követte a pillantásom, majd egyre gyorsabban elindultunk. Ám a "Végzet" elől nem menekülhet el az ember...
- Sziasztok, Csajok! - ölelte át a vállunkat Dave. Ő volt a Hősszerelmes, az Üldöző és az Idegesítő Barom.
- Csá, Dave - köszöntem vissza kedvetlenül. Cass csak biccentett.
- Nincs túl jó kedved - állapította meg a srác.
- Az volt, míg meg nem jelentél... - morogtam. Természetesen magyarul.
- Valaki bal lábbal kelt fel.
- Bocs, David, de órára kell mennünk - vettem le a kezét a vállamról, de nem igazán akarta hagyni. Király... Egyszer érek időben a suliba, akkor se tudok bemenni a terembe?!
- Nekem is! - villanyozódott fel. Hát igen... Egy gimi előtt állva tényleg nagy csoda, hogy mind a hármunknak órára kell menni...
- De nem oda, ahova nekünk! - mondta Cass.
Még szerencse, hogy ezzel az idegesítő állattal csak egy közös órám volt. Mégpedig a földrajz, amiből csak egy van a héten. Ennek két okból tudok nagyon örülni. Egy: csak ez az egy alkalom az, mikor huzamosabb ideig egy légtérben kell lennem ezzel a totális seggfejjel. Kettő: utálom a földrajzot. Jó, én elhiszem, hogy ez egy érdekes tantárgy, de valahogy engem nem tud foglalkoztatni. Illetve csak addig tud, amíg a tájakról, meg a kultúrákról tanulunk. De most mért érdekeljen engem az, hogy Közép-Amerikának milyen az éghajlata?! Meg, hogy Japánban itt meg ott mit gyártanak? Jó, lehet, hogy van akit ez foglalkoztat, de az nem én vagyok. És soha nem is leszek. Persze, megtanulom, mert meg kell, de koránt sem olyan nagy kedvvel, mint ahogy például az irodalmat.
Mivel az a fő tantárgyam és az érdekel a legjobban. Ha leérettségiztem és hazatértem, akkor az ELTE újságírói karán szeretném folytatni a tanulmányaimat. De az még messze van, egy év. Bár ha jobban belegondolunk, az nem is olyan hosszú idő.
- Hé, Effy, jössz?
- Ja, persze! - mosolyogtam.
Az itteni barátaimnak néha eszükbe jut, hogy Effynek hívjanak. Cass kezdte el, aztán rajtam ragadt, de csak nemrég tudtam meg, hogy pontosan honnan is jött ez a név. Van az a sorozat, hogy Skins, abban hívják úgy a csajt. Az igazi neve Elisabeth.Az enyém pedig Lili, szóval csak a külsőm miatt lettem Effy. A poén viszont az, hogy az én Cassie-m hasonlít a sorozatbeli Cassre. Csak hát ugye ő nem anorexiás...
Az órák sokkal, de sokkal lassabban teltek le, mint ahogy kellett volna. Nem tudom, hogy ezt most arra fogjam, hogy borzalmasan unalmas egy nap volt összerakva, vagy arra, hogy péntek van és ilyenkor mindig lassabban telik az idő? Legyen mind a kettő!
Mikor végre kiszabadulhattunk az épületből, Cass-szel a lakásom felé vettük az irányt.
- Akkor? Terv ma estére? - kérdezte.
- Nálam alszol. Mármint, nálam NEM alszol - javítottam ki magam.
- Eddig jól hangzik - mosolygott. - További részletek?
- DVD vagy buli?
- Péntek DVD, szombat buli? - tartotta a kezét.
- Megegyeztünk - csaptam bele. - Mit nézünk?
- Ömm... Nem tudom. Igazából szerelem?
- Nem azt néztük múlt héten? - gondolkoztam.
- Ja, de. De akkor is jó film, ne vitatkozz!
- Egy szóval se cáfoltam! - tartottam magam elé védekezően a kezeimet.
- Jó, de még mindig nem tudjuk, mit nézzünk...
- Az igaz. Várjál! Múltkor, mikor otthon voltam, a húgom adott egy filmet. De nem jut eszembe a címe... Pedig arra azt mondta, feltétlenül meg kell néznem, mert tök édes benne a srác. Meg a film is jó.
- Miről szól?
- Valami hajó is van a címében... - gondolkoztam tovább. - Hatvanas évek, rock 'n roll, szerelem, ilyesmi.
- Nem a Rockhajó? - nevetett fel.
- De, de! De mi ebben ilyen vicces?
- A húgod Twilight-fan, ugye?
- Na neee... - húztam el a számat. - Mondd, hogy nem csilivili vámpírfaszi játszik benne! - Cass-szel akár alapíthatnánk egy anti Twilight klubot. Mind a három részt megnéztük, de valahogy nem tudott elkapni a varázsa...
- Nem, csak egy haverja, Tom Sturridge.
- Jól néz ki?
- Aha. Fekete haja van és... - itt megállt.
- És? - noszogattam. - Jaj, Cass, mondd, hogy nem áll a hátam mögött!
- Nem, nem! De itt ment el.
- Király. Hallotta?
- Aha, mosolygott is!
- De jó... - Basszus, Londonban vagyunk! Világváros. Naponta sétálnak híres emberek az utcán, nem?! Mit kell ezen így fennakadni...