1. fejezet - As perfect strangers

Sziasztok :) Megjött az első fejezet, remélem, hogy tetszeni fog! Bocsi a túlzott skinses utalásokért :$ Írjatok véleményt, légyszi :) Őszintét! :) Köszi, puszi :)

1. fejezet - As perfect strangers

Az ébresztőóra vad csipogással hívta fel a figyelmemet arra, hogy ideje lenne felkelnem. Bennem a volt az a „csak még öt percet”-érzés, de tudtam, hogy sietnem kell. Mint mindig... Így hát inkább kimásztam az ágyból - igaz, nem túl nagy kedvvel. A fürdőszoba felé menet eszembe jutott, hogy igazán lelkesedhetnék! Hiszen az álmom teljesült! Előbb, mint vártam.
Nem sok tizennyolc éves lánynak adatik meg, hogy kijut Angliába ösztöndíjjal. Keményen kell hozzá dolgozni. Én ezt megtettem, ez itt a munkám gyümölcse. Ja, és a pluszpont: nincs kolesz, saját lakásom van! Persze ez csak anyukám nagybátyjának köszönhető. (Akiről amúgy soha nem gondoltuk volna, hogy ezt megteszi, hogy odaadja a lakást. De mégis, és ez jó!) Ő visszament pár évre Magyarországra, mert honvágya volt, a lakást éppen ki akarta adni, mikor hallotta, hogy én kijövök és odaadta. Igaz, a sulival kellett tárgyalni, hogy beleegyezzenek a saját lakás-dologba, de megérte.
Mikor kijöttem, és először beléptem az ajtón, azt éreztem, hogy valaki teljesen más vagyok. Az a Lili, aki otthon voltam, otthon is maradt. Persze, azért néhány dolgot magammal hoztam az ottani énemből... Például a CD-imet és a stílusomat. Azon kívül szinte mindent megváltoztattam magamon, kezdve a hajszínemmel. Utáltam a szőke hajamat! Mindig jó kislánynak tűntem tőle meg hülye libának. Hát kösz szépen, ebből nem kérek! Úgyhogy azóta sötétbarna hajam van. Ami valljuk be, jól áll.
Mire ezen gondolatmenetet lefuttattam a fejemben, már ki is ült egy mosoly az arcomra. Hiszen, hé, miért is kéne, hogy rossz kedvem legyen? Az élet szép - mármint jelen pillanatban.
Negyed órával később már teljesen elkészülve jöttem ki a fürdőszobából. Belibbentem a konyhába, ahol kikaptam a hűtőből egy kis tejet, a szekrényből meg némi müzlit. A müzlit cseppet sem illedelmes módon beleöntöttem a számba, majd ittam rá tejet. Körbenéztem, nem látta-e valaki? Oltári nagy égés lenne, ha kiderülne, hogy néha ilyeneket csinálok. A jó kislányok, akik ösztöndíjjal jutnak ki külföldre tányérból eszik a müzlit. Hát én nem. Nem vagyok jó kislány, de kit érdekel?
Igazából már nem tudom, mért jöttem ki. Szórakozni vagy tanulni? Tanulás közben szórakozni vagy szórakozás közben tanulni? Az is lehet, hogy teljesen mindegy a dolog. Azt tudom, hogyha már küzdöttem érte, akkor már használjam is ki a dolgot! De hasznosan.
Ekkor elővettem egy tányért, beleöntöttem a tejet, a müzlit pedig a számba. Doboz helyett a tálból ittam.
- Így, ni - mondtam csak úgy magamnak. Ez tökéletesen szimbolizálja a filozófiámat. Egy ideig néztem a pulton fekvő dolgokat, aztán elnevettem magam. Ilyen hülye is csak én lehetek, hogy most ezen kezdek filózni, hogy a reggelizési szokásaimon múlik, hogy milyen lány vagyok és mért is vagyok itt. Beraktam mindent a mosogatóba, majd az órára pillantottam. Cseppet sem meglepetten konstáltam, hogy már csak nyolc percem van beérni az órára. Király. A suli meg öt percre van innen. Rekordidő alatt szedtem össze a cuccaimat, majd szinte sprinteltem a suliig.
Időben odaértem - hála az égnek.
- Íme Miss Mindenhova Időben Odaérek! - élcelődött Cassie, a barátnőm. Kinyújtottam rá a nyelvem.
- Nem késtem el!
- Éppen, hogy.
- Jó, jó, csak menjünk már! - pillantottam oldalra. Cass követte a pillantásom, majd egyre gyorsabban elindultunk. Ám a "Végzet" elől nem menekülhet el az ember...
- Sziasztok, Csajok! - ölelte át a vállunkat Dave. Ő volt a Hősszerelmes, az Üldöző és az Idegesítő Barom.
- Csá, Dave - köszöntem vissza kedvetlenül. Cass csak biccentett.
- Nincs túl jó kedved - állapította meg a srác.
- Az volt, míg meg nem jelentél... - morogtam. Természetesen magyarul.
- Valaki bal lábbal kelt fel.
- Bocs, David, de órára kell mennünk - vettem le a kezét a vállamról, de nem igazán akarta hagyni. Király... Egyszer érek időben a suliba, akkor se tudok bemenni a terembe?!
- Nekem is! - villanyozódott fel. Hát igen... Egy gimi előtt állva tényleg nagy csoda, hogy mind a hármunknak órára kell menni...
- De nem oda, ahova nekünk! - mondta Cass.
Még szerencse, hogy ezzel az idegesítő állattal csak egy közös órám volt. Mégpedig a földrajz, amiből csak egy van a héten. Ennek két okból tudok nagyon örülni. Egy: csak ez az egy alkalom az, mikor huzamosabb ideig egy légtérben kell lennem ezzel a totális seggfejjel. Kettő: utálom a földrajzot. Jó, én elhiszem, hogy ez egy érdekes tantárgy, de valahogy engem nem tud foglalkoztatni. Illetve csak addig tud, amíg a tájakról, meg a kultúrákról tanulunk. De most mért érdekeljen engem az, hogy Közép-Amerikának milyen az éghajlata?! Meg, hogy Japánban itt meg ott mit gyártanak? Jó, lehet, hogy van akit ez foglalkoztat, de az nem én vagyok. És soha nem is leszek. Persze, megtanulom, mert meg kell, de koránt sem olyan nagy kedvvel, mint ahogy például az irodalmat.
Mivel az a fő tantárgyam és az érdekel a legjobban. Ha leérettségiztem és hazatértem, akkor az ELTE újságírói karán szeretném folytatni a tanulmányaimat. De az még messze van, egy év. Bár ha jobban belegondolunk, az nem is olyan hosszú idő.
- Hé, Effy, jössz?
- Ja, persze! - mosolyogtam.
Az itteni barátaimnak néha eszükbe jut, hogy Effynek hívjanak. Cass kezdte el, aztán rajtam ragadt, de csak nemrég tudtam meg, hogy pontosan honnan is jött ez a név. Van az a sorozat, hogy Skins, abban hívják úgy a csajt. Az igazi neve Elisabeth.Az enyém pedig Lili, szóval csak a külsőm miatt lettem Effy. A poén viszont az, hogy az én Cassie-m hasonlít a sorozatbeli Cassre. Csak hát ugye ő nem anorexiás...
Az órák sokkal, de sokkal lassabban teltek le, mint ahogy kellett volna. Nem tudom, hogy ezt most arra fogjam, hogy borzalmasan unalmas egy nap volt összerakva, vagy arra, hogy péntek van és ilyenkor mindig lassabban telik az idő? Legyen mind a kettő!
Mikor végre kiszabadulhattunk az épületből, Cass-szel a lakásom felé vettük az irányt.
- Akkor? Terv ma estére? - kérdezte.
- Nálam alszol. Mármint, nálam NEM alszol - javítottam ki magam.
- Eddig jól hangzik - mosolygott. - További részletek?
- DVD vagy buli?
- Péntek DVD, szombat buli? - tartotta a kezét.
- Megegyeztünk - csaptam bele. - Mit nézünk?
- Ömm... Nem tudom. Igazából szerelem?
- Nem azt néztük múlt héten? - gondolkoztam.
- Ja, de. De akkor is jó film, ne vitatkozz!
- Egy szóval se cáfoltam! - tartottam magam elé védekezően a kezeimet.
- Jó, de még mindig nem tudjuk, mit nézzünk...
- Az igaz. Várjál! Múltkor, mikor otthon voltam, a húgom adott egy filmet. De nem jut eszembe a címe... Pedig arra azt mondta, feltétlenül meg kell néznem, mert tök édes benne a srác. Meg a film is jó.
- Miről szól?
- Valami hajó is van a címében... - gondolkoztam tovább. - Hatvanas évek, rock 'n roll, szerelem, ilyesmi.
- Nem a Rockhajó? - nevetett fel.
- De, de! De mi ebben ilyen vicces?
- A húgod Twilight-fan, ugye?
- Na neee... - húztam el a számat. - Mondd, hogy nem csilivili vámpírfaszi játszik benne! - Cass-szel akár alapíthatnánk egy anti Twilight klubot. Mind a három részt megnéztük, de valahogy nem tudott elkapni a varázsa...
- Nem, csak egy haverja, Tom Sturridge.
- Jól néz ki?
- Aha. Fekete haja van és... - itt megállt.
- És? - noszogattam. - Jaj, Cass, mondd, hogy nem áll a hátam mögött!
- Nem, nem! De itt ment el.
- Király. Hallotta?
- Aha, mosolygott is!
- De jó... - Basszus, Londonban vagyunk! Világváros. Naponta sétálnak híres emberek az utcán, nem?! Mit kell ezen így fennakadni...