4. fejezet - Like The "Gilmore Girls"

Sziasztok!
Egy kis ízelítő:
- megismerjük Cass családját
- és Rosst (imádom ezt a pasit xD)
- meghallgatjuk Effy véleményét, aki nem számolt azzal, hogy a tévé nem az övé xD
- némi haj-baj xD
- éééés... Tom :D
Na, és néhány kérdés :)
Egy csak neked, Edina: 1. Melyik két osztálytársunkra ismertél a részből? xD
És a többieknek:
Ez leginkább Odaát-fanoknak: 2. Mond valamit az a név, hogy Ross?
Szívek szállodája és Odaát fanoknak: 3. Na és az, hogy Tristan? xD
Na, befogtam :) Puszi, jók legyetek, élvezzétek a tanévet, írjatok nekem kommentet, miegyéb :) Jó olvasást! (Már ha ennyi hülyeség után még elolvassátok xD)

4. fejezet - Like The "Gilmore Girls"

Már az autóban elért az a tipikus ,,fékezd a nyelved, Cassie-ékhez megyünk"-hangulat. Tudniillik, elég szabadszájú vagyok. (Ez van, na.) De még én is tudom, hogy náluk jobb, ha befogom és illedelmesen bólogatok.
Jelen pillanatban viszont aggódhattam még egy dolog miatt. Az esti randi Tommal... Na igen. A srác tök aranyos, meg minden, szóval egyáltalán nem értem, miért parázok annyit. Viszont Cass mintha a lelkembe látna.
- Miért vagy ilyen szótlan? Félsz az estétől? Tom nem tűnik olyan srácnak, aki harap. Legalábbis nem az első randin...
- Fogd be! - tromfoltam le. - Lehetnél egy kicsit együttérzőbb!
- Miért? Mert Tom randizni hívott? Nem lehet az olyan rossz!
- Hát, ha rajtam múlik...
- Nem lesz semmi gond! Higgy nekem!
- Nem mondhatnám, hogy meggyőztél...
Nem sokkal ezután már a barátnőmék házánál voltunk. Pontosítok: annál a minikastélynál, ahol Cass felnőtt. (Nem tudom, hogy sikerült neki...) Az egész épület olyan, mint egy múzeum. A méreteiről már nem is szólva! A tulajdonosok pedig... Ilyen esetben szoktam azt mondani, hogy: kész...
Egy udvarias üdvözlés után már be is terelgettek minket az ebédlőbe. (Az egyetlen, amin csodálkozom, hogy nincs külön reggelizőjük, ebédlőjük, meg vacsorázójuk. Igazán úttörők lehetnének ezzel a sznob társaságukban. Bár, talán jobb, ha ezt nem említem meg nekik.) Ekkor eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna reggeliznem, hiszen itt mindig négyfogásos ebédet kapunk. Pedig még csak szombat van! Na, nem mintha annyira tartanám ezt a vasárnapi ebéd-kultuszt - otthon se nagyon sikerült -, de azért mégis.
Ekkor alig tudtam elfojtani egy vigyort... Egy régi emlék, talán még általános iskolából. Évnyitón állunk, a faluba pedig új lakók költöztek. Mellettem áll egy lány, és suttogva beszámol nekem arról, hogy milyen furcsa az új család.
- ...és képzeld el, vasárnap palacsintát ettek! - A hangja teljes felháborodást tükrözött. Neki ez szentségtörésnek számított. Hát igen... Bármennyire is menő volt, örök életére ilyen korlátolt maradt.
- Jól van, Lili? - kérdezte Cass anyukája. Valószínűleg feltűnt neki az idióta vigyorgásom.
- Igen, persze - bólogattam mosolyogva.
Az ebédre egy szavam se lehetett, kifogástalan volt - mint mindig. Közben udvarias csevegés folyt, szalonképes témákról, például iskola, meg... iskola.
- Lili, maradj ma itt estig! - invitált kedves békamosollyal Cass anyja. Teljesen ledöbbentem. Ilyet még sose csinált... Most mi oka van rá?
- Én... - kezdtem bele, de sehogy sem tudtam értelmesen és illedelmesen megfogalmazni azt, hogy "nem, mert rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy pár óránál többet maradjak ebben a Sznoblandben, és amúgy is, este randim van Tommal." Cass jó barátnő módjára szerencsére kisegített.
- Lilinek programja van ma este - mondta egy bűbájos mosollyal. Ő tudta, hogy kell bánni az anyjával. (Végül is, volt rá jó pár éve...) Ellentétben a bátyjával, Tristannel.
Bírtam a srácot, jó arc volt. Még csak párszor találkoztam vele, mikor itthon volt. Mivel ő lelépett egyetemre Amerikába. (És milyen jól tette!) Igazi lázadó típus volt, nem úgy, mint a húga. Cass csak akkor mert tilosban járni, ha nem látta senki. Tristan viszont bátran beszólt bárkinek, ha úgy látta jónak. Mások ezt neveletlenségnek tartották - tény, hogy kicsit az is volt -, de azért nem volt durva sosem. Cass számtalanszor elmondta, hogy a bátyja a példaképe, hogy rá akart hasonlítani, de sosem volt hozzá elég bátor.
- Ó, és mi lenne az? - hirtelen az egész család tekintete rám szegeződött. Kicsit kínosan éreztem magam.
- Hát csak találkozom egy fiúval. - Aki már annyira nem is fiú.
- Egy nagyon remek fiúval! - egészítette ki Cass.
- És honnan ismered? Az iskolából? - kíváncsiskodott továbbra is a nő.
- Nem - mondtam.
- Igen - szólalt meg Cass ugyanabban a pillanatban. Ránéztem, ő pedig elkezdte kimagyarázni. - Hát végül is, először az iskola előtt találkoztunk vele - Ez igaz is volt... -, aztán máshol. Akkor elmondta, hogy már akkor szívesen megismerte volna a mi Lilinket - mosolygott Cass.
- Igazán romantikus - olvadozott a nő. - És mi a neve a szerencsés fiúnak?
- Tom. Tom Sturridge.
- Igazán jó név - mondta Cass apja, aki eddig nem szólt hozzá a beszélgetéshez. Mit ne mondjak, igazán értékes egy megjegyzés volt.
- Igen, szerintem is - bólogattam.
Úgy fél órával később - amit inkább fél évnek éreztem - már sikerült elszabadulnom. Szerencsére a sofőr hazavitt mindig. Őt például bírtam. Mikor már haza szokott vinni, mindig be szoktam ülni mellé előre.
- Hello, Ross! - köszöntem neki vidáman.
- Milyen mosolygós vagy ma! - mondta, miközben becsukta mögöttem az ajtót.
- Te is az lennél, ha ilyen kínos beszélgetés után elszabadulhatnál onnan!
- Kislány, mindenki örül, ha kiszabadul onnan. Nem való az ilyen hely a köznépnek - vélte Ross. Én pedig tökéletesen egyetértettem vele.
- Aha - mondtam és kinyújtóztam az ülésen.
- Mi a programod mára? - érdeklődött.
- Csak nem akarsz felszedni?
- A világért sem! Illetve, persze... Ebből már sehogy sem jövök ki jól, ugye? - nevetett fel.
- Hát nem. - Amúgy Ross jól nézett ki, kedves is volt, csak volt barátnője. Meg milyen szappanopera-hangulatú lenne már, ha összejönnék a gazdag barátnőm sofőrjével? - A kérdésedre válaszolva: este randim lesz.
- És ki a szerencsétlen zsákmányállat?
- Úgyse ismered, Tom Sturridge-nek hívják.
- Tényleg nem... De ismerős a neve. Honnan?
- Színész.
- Ja, oké! Na, megérkeztünk, kislány!
- Köszi, Ross!
- Ne köszönd, ezért fizetnek!
- Mindegy, köszi! És vigyázz magadra! - mondtam, miközben kiszálltam. A férfi csak megcsóválta a fejét. Igaz, hogy csak hat évvel idősebb nálam, mégis mindig kislánynak tart. Néha idegesítő, de amúgy tök jópofa, mert úgy érzem, mintha lenne egy bátyám.
Már vágtattam fel a lépcsőn a lakásomba. Igaz, hogy még csak három óra volt - hosszan elhúzódott az ebéd... -, én máris késztetés éreztem arra, hogy készülődjek.
Végül mégis elvetettem az ötletet, és leültem ,,agyleépíteni" a tévé elé. Bámultam a sok hülyeséget, ami onnan áramlik kifelé és elgondolkodtam, hogy mi a halálért is van nekem tévém? Szinte soha nem nézem. Ha hírekre vagyok kíváncsi, akkor net, újság, rádió. Ha filmet, netalántán sorozatot akarnék, azt szintén interneten nézem - és ott még reklám sincs. Hát ennyit a színvonalas műsorokról - gondoltam és kikapcsoltam a készüléket. Éppen valami talkshow ment, ami már az anyanyelvemen se tudott lekötni, ahol enyhén szólva érdekes emberek voltak benn. Itt viszont még ezt se lehet mondani... A lehető legátlagosabb emberek voltak és - kész csoda! - minden foguk megvolt! Ha ezt egy magyar tévétársaság meglátná, hülyére röhögnék magukat. Ezzel akarnak nézettséget?!
Egy óra után már végképp nem tudtam mivel elütni az időt, úgyhogy elkezdtem készülődni. A hűvös, kora tavaszi időre tekintettel felvettem egy vastag, szürke kabát-szerű pulóvert, alá pedig egy fekete pólót, amin egy ,,No pictures, please!" felirat díszelgett. Mindehhez fekete csőfarmer és mintás tornacipő - és már kész is voltam! Az egyetlen gondom az volt, hogy mit csináljak a hajammal? Tudniillik, nem kicsit volt kezelhetetlen, viszont nagyon hosszú volt! Már vagy tíz éve növesztem. Emlékszem, hogy az egyik régi osztálytársam mindig le akarta vágni, csak hát soha nem volt nála olló. Szívás...
Végül aztán úgy, ahogy tudtam, kifésültem a hajam és hagytam, ahogy van. Végül is, ez volt a legjobb megoldás. Ha most órákat szórakoznék a dologgal és csak azért tetszenék neki, akkor ennek semmi értelme, hiszen amúgy sose sikerül normálisan megcsinálni a hajam. Jó, mi? (Amúgy, utálom ezt, de ez van, ilyen az élet, satöbbi, satöbbi...)
Végre - bár nagyon-nagyon lassan - elérkezett a hét óra. Tom többé-kevésbé pontos volt. Öt perccel előbb jött, de ez nem is baj.
Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig lezseren az ajtófélfának támaszkodva állt.
- Szia! - köszöntem neki mosolyogva.
- Öhm, helló! - Basszus, ez a mosoly...! Azt hittem, helyben elalélok!
- Szóval, hova megyünk? - Csak tudnám levakarni magamról ezt a bárgyú vigyort...
- Egy különleges helyre! - kacsintott. Én még mindig teljes homályban voltam...