5. fejezet

Sziasztok! Sokat késtem, tudom... Szerintetek megérte várni ezt a fejezetet? Válaszokat várom kommentben. Minél több komment, annál előbb fejezet, szóval tempó, béjiik :) Oldalt találtok egy blogot, amiben leírok kulisszatitkokat, meg mindent :) és a hétvégén fejezet az új regényemből, szóval olvasni és miegyéb :) pápuszi, és jó olvasást :)

5. fejezet - TomStu, aki...? Milyen is? (Part 1)

Egy ideig szótlanul róttuk a lefelé vezető utat, közben össze-össze mosolyogtunk. tipikus első randis feeling. A kijárat előtt Tom hirtelen megtorpant, majd kivett a zsebéből egy napszemüveget és feltette. (Na, ezt például sosem értettem! Hogy lehet, hogy egy pasi zsebében elfér a mobil, a lakás- és kocsikulcs, tárca, napszemüveg, személyi, rágó, meg még egy csomó csetresz?És még ki sem dudorodik a zsebük. Igazságtalanság! Bezzeg nekünk, nőknek mindig táskát kell vinnünk. Szemétség. Persze, vannak, akik imádják a táskákat. Én nem.)
- Ekkora sztár vagy, TomStu? - nevettem.
- Még szép! Amúgy, nem látod, hogy mennyire tűz a nap? - nézett elgondolkodva az égre. Még jó, hogy épp "Londonosan" felhős volt.
- De. - Ráhagytam, végül is angol. Nekik ez egyrészt nagyon fontos téma, másrészt, valószínűleg ez jó időnek számít. Sokadszor is megállapíthattam, hogy fura egy népség...
- Most mi van? - nézett rám értetlenül. Ezek szerint ezt komolyan gondolta.
- Ez neked jó idő? - bukott ki belőlem a röhöghetnék.
- Hát közepes, na - vont vállat.
- Én fázom - vitatkoztam. És még igaz is volt.
- Hol nőttél fel? Kaliforniában? - nevetett. - De ha akarod, visszamehetünk még, hogy felöltözz, vagy odaadom a kabátom, vagy...
- Nem kell, kösz, csak poén volt! - Annyira azért nem fáztam, persze kedves gesztus volt. És az a kabát...! Istenem, hasonló volt Jareden az Odaátban néha. - És a kérdésedre válaszolva, történetesen nem Kaliforniában, hanem Magyarországon. Tudod egyáltalán, hol van?
- Igen - húzta ki magát nagy büszkén, mint egy kisfiú, dicséret után. - Sőt, fővárost is tudok! Meg még a lakóhelyedet is!
- Honnan is? - nevettem. Itt valami azért sántít...
- Hát, a Facebook sok mindent elmond - mosolygott szégyenlősen.
- Gondolhattam volna!
- Hát izé...
- Ez ám a hozzászólás! - nyújtottam rá a nyelvemet. Néha olyan voltam, mint egy ovis. Ha ez neki nem tetszik, elmehet a búsba. Idővel talán megváltozom majd, de az nem ma lesz, és főleg nem egy srác kedvéért. Egy volt barátnőm mondta még régen: a srácok jönnek-mennek, de a barátság és a jókedv mindig megmarad. Aztán persze ő átállt a picsák oldalára, de mindegy, ez a mondás akkor is jó volt.
- Ja. - Most direkt csinálja? Készakarva húzza az idegeimet? A sunyi mosolyából úgy ítéltem meg, hogy igen. A szemét... Bár, ezt ellensúlyozza, hogy túl aranyos.
- Várj, én próbáltalak megkeresni téged Facebookon, de csak olyan találtam, ahol "lájkolni" lehet téged.
- És? Megtetted? - vigyorgott rám azzal a mosollyal, amitől, ha nem lennék ilyen képzett az ellenállásban, azonnal elolvadnék, és szétfolynék az aszfalton.
- Nem mondom meg. - Csak villantott felém egy kis vigyort, amivel megpróbált levenni a lábamról. - Köcsög - mondtam vigyorogva, természetesen magyarul. Angolul egyszerűen nem lehet káromkodni, körülbelül öt szóban kimerül az egész. (Bár tény, hogy a kedvencem a son of a bitch, de ezt inkább Amerikában használják.) Tom ilyen "he?!" fejjel nézett rám. Csak úgy, mint mindenki más, mikor nekiállok magyarul dumálni. Nem hibáztatom őket ezért, már megszoktam és lassanként ők is engem. Igaz, nem kis erőfeszítésükbe került a dolog.
- Mit mondtál? - pislogott meglepetten.
- Népművészeti tejesedénynek neveztelek.
- Aha... - mondta, és valószínűleg elkönyvelte magában, hogy többet kocsmában sem ismerkedik. - És miért nem angolul mondtad?
- Mert ilyen - és minden más - szempontból a magyar nyelv sokkal, de sokkal gazdagabb, mint az angol - kezdtem meg Tom okítását.
- Egyszer megtaníthatsz magyarul káromkodni! - vigyorgott rám.
- Hát még mit nem!
- Miért is? - értetlenkedett.
- Hát, ha egy bizonyos káromkodás neked, vagy rólad szól, nem túl jó, ha érted is.
- Oké, jogos... De mondasz egyet?
- Bűn ám, tudod? - kérdeztem vigyorogva.
- Akkor olyat, ami nem az. Amúgy, nem tűnsz kifejezetten jó kislánynak, aki házasságig szűz marad.
- Mintha az lennék... És te?
- Na, szerinted? - kérdezte. Volt egy olyan érzésem, hogy nem várt rá választ. - Szóval? Csak egy szót!
- Oké - húztam gonosz vigyorra a számat. (Vacilláltam valami nagy hülyeség vagy egy bonyolult kifejezés között. Végül az utóbbi nyert.) Ezért is imádtam angolokkal dumálni! Ha épp lekattantak az időjárásról, akkor tök jól lehetett velük beszélgetni. És mennyire le lehetett őket döbbenteni valami kis, magyar hülyeséggel! - Azt a rézfán fütyülő rézangyalának a rézhegedűjének a rézvonóját! - Jó, oké, kicsit túloztam, de Tom arckifejezése minden pénzt megért.
- Te nem vagy normális! - kezdett nevetni, miután túljutott a kezdeti sokkon.
- Ééés? Zavar? - kérdeztem nagyon keményen.
- Nem szoktak megijedni az emberek, hogy megvered őket?
- Hát, néha - mondtam vonakodva.
- Bocs, nem akartam... - kezdett volna bele a mentegetőzésbe. Csak tudnám, mit nem akart...
- Semmi gond, csak furcsa, hogy neked is eszedbe jutott.
- Mért, még kinek?
- Hát, körülbelül mindenkinek, akire eddig nagyon csúnyán néztem.
- Nos, nem szeretnék veled egy sötét sikátorban találkozni - rötyögött magában.
- Ha-ha - "nevettem fel." - De azért ezt megjegyeztem! - húztam perverz mosolyra a számat.
- Mondjuk, most, hogy mondod... - jelent meg az arcán ugyanaz az arckifejezés. Majd egy kis vigyorgás után az arcvonásai inkább aggodalmassá váltak. - Bocsi... Itt szerintem még túl korai perverzkedni...
- Nem! - vágtam rá rögtön. Majd rájöttem, hogy ez hülyeség, és azt fogja hinni rólam, hogy egy hülye kurva vagyok, aki mindenre kapható, akármikor. - Mármint, persze, hogy az, csak... - kezdtem bele hevesen gesztikulálva. Ő pedig értetlenül nézett. Most már egy határozatlan kurvának tűnhettem. Juppi...
- Szóval mi van? - szakította félbe az értelmetlen, semmitmondó szavak egymás után pakolgatását.
- Na, ez így elméletben már most tök oké. Legalábbis nálam. A legtöbben hülyének néznek, vagy ribancnak, de ez a stílusom. És nem vagyok könnyűvérű nőcske, ezt jegyezd meg. Te is idiótának tartasz most, igaz?
- Én nem nézlek annak - mondta, és őszintén a szemembe nézett. Hittem neki. Nyomatékosításként hozzátette: - Tényleg.
- Köszi. - Egy ideig csak csendben álltunk, majd úgy döntöttem, tönkre kéne már tenni ezt az "idilli" pillanatot. - Hülyén hangzott, mi?
- Hát egy kicsit - vont vállat mosolyogva.
- Szokj hozzá! - vetettem oda neki.
- Rajta vagyok az ügyön! De végül is, ki volt ennek a lényege? Mármint, amit magyarázni próbáltál?
- Az, hogy rég találkoztam ilyen sráccal, mint te. A legtöbb vagy rögtön le akar fektetni, vagy túl tisztelettudó. Tetszik, ez a kettős személyiség, ami benned van. Na, meg úgy látom, fantáziának se vagy híján.
- Hát ja... Furcsa lány vagy te, Effy-Lili - mondta elgondolkozva. És hányszor, de hányszor hallottam még tőle ezt a mondatot! Érdekes, de mikor ő mondta, szinte teljesen más volt, új értelmet kapott.
- Csak jó emberismerő. Vagyis valójában nem... De egyelőre te túl érdekes vagy ahhoz, hogy ne akarjalak megismerni. Jut eszembe! Hova is megyünk?
- Egy különleges helyre... - Mindig csak ez a "különleges hely"! Remélem, nem a szomszéd házba, vagy a sarki benzinkútra visz.
- És mikor leszünk ott? - kíváncsiskodtam. Majd megevett a fene, hogy megtudjam!